Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 1162.

1162.

Nagy múltat álmodni divat lett jelenben,

nem vágy volt ez előbb, nem is csak véletlen,

hanem érdekszféra gyökereztetése,

könnyebben indokolt, ha volt előzménye.

Sokat tanulunk a nagy birodalmakról,

szigorú rendű kegyetlen hatalmakról,

mindegyik ugyanarra a kaptafára

épült, hódított s messze megnőtt határa.

De a viszonylatok benne árulkodók,

igen nagy távolságokon áthatolók

lettek volna gyalog vagy lovon harcosok,

erről krónikák szólnak, nem pletyka dolog.

És a népességben egyöntetűséget,

osztályokra tagolt egyenlőtlenséget

fogadtatnak el velünk nagy területre,

mai állapotok lettek ott elvetve.

Így összekerített múlttól jövő mit vár,

illeszkedjen össze, mint kabáton cipzár,

ami megtörtént elmúlt évezredekben,

ugyanaz folytatódjon megújult rendben.

Ám ha megkaparunk árulkodó felszínt,

a mélységből egészen más tárul fel, kínt

okozva a kutató fejben, kicsi,

sokkal kisebb volt minden, hogyha elhiszi,

amit pontos mérések tényként előadnak,

bizonyítékokat felsorakoztatnak,

olyan méretbe foglalva múlt világot,

mi megközelít akkori valóságot.

De ehhez elfogadandó hihetetlen,

mivel szemben érzelmi ész tehetetlen,

úgy be van ágyazva, belénk ívódva a

megszokottság, mindennek bolondok dala

jelleget kölcsönöz, ne bolygassunk semmit,

ami jól működik, megtanultak keltik

bennünk a jó érzést, s hogy nagy összeomlás

jöhet ránk mindettől, csak kishitű mondás.