Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 1169.

1169.

Hivatkozást visszájára fordítani

nemcsak nem illik, de veszélyes is lehet,

az értelmet rombolásba rondítani,

minden reménykedést ármánysírba temet.

Reményünk volt megérteni a világot,

Isten akaratát velünk kifürkészni,

tovább lobogtatva emberiség-lángot,

jószándékú tettre istenáldást kérni.

Értelmességünkben oly többletet látni,

mi segít túlélni kis-nagy nehézséget,

ügyes megoldást éles eszünktől várni,

megelőzni a bajt, mi körmünkre éghet.

Nem szerencsétlenségnek tekinteni tényt,

hogy mennyire sokan élünk már a földön,

hanem terjeszteni felébresztett igényt,

használni javakat, adni, ha kell, kölcsön.

Nemcsak tanítani egymást, de kutatni

jobb eljárásokat, takarékosságot,

közös elhatározással odahatni,

táguljanak messze ismeret-határok.

Legyen létezésünk olyan egyetemes,

amire felszólít szellemi minőség,

élőlények között végtelenül remek

képességi szintünk, gondolati bőség.

De ebbe a lehetőség-állapotba

villámok csapkodnak manapság kedvükre,

nem az égből, hanem földi bunkerokba

bújt katonák küldte rakéták fejünkre.

Álságosan hazug indoklással élve

vészhelyzetet hirdetnek a béke helyett,

sötét erők üzelmeinek kétsége

a múlté, nyílt tobzódásuk tölt ki teret.

Égbekiáltó bűn békéért támadni,

szavak jelentését fordítva beszélni,

tömeghalálba megy sok hazafi hadfi,

ki fogja e szégyen förtelmét túlélni?