Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 1190.

1190.

Nemzet és állam annyira nincs egy szinten,

hogy együtt emlegetni őket tévedést

hordoz, a nemzet magára úgy tekintsen,

mint szervesült emberiség-képviselést

önmaga-magvalósító állapotra,

egyedi egyetemes azonosságra,

hol művelődés szerteágazó bokra

ahány ember, annyi eredmény virága.

Mert más útja-módja nincs olyan elvontság

működésének, amit ember elérhet,

hogy keze, agya egyívású rokonság,

mégis ő kell hozzá, hogy éljen az élet,

oly természetességgel, mint felkel a Nap,

rendelkezhessen minden tulajdonsággal,

mi számunkra csak kiindulási alap,

és anyanyelvi gondolkodással szárnyal.

Az állam ehhez segítő eszköz lehet,

lesz is, ha belső törvényeket betartat,

ami tagjai által teremtett keret,

szép tetterőt serkent, jó nyugalmat altat,

s a külső feltételek határát őrzi,

lebont közlekedési akadályokat

más nemzetek felé, őket is meggyőzi,

közösségünk kitermel általánosat.

És az ilyen felfogás nagy tétet takar,

első pillantásra nem is vesszük észre,

csak az ellenkezője mutatja hamar,

hogy az emberlét sorsa kerül veszélybe,

ha összekeveredhet eszköz és cél ügye,

az állam a saját határát átlépve

rátámad más népre, ne fakadjon rügye,

s ottani megtévesztetteket csal lépre.

Álképviseletet hirdet mindenségnek,

kitalált szerkezetet erőltet művi

módon összetákolt, haladónak véltnek,

csonkolt szolgalétnek, s alárendelt tűri,

befelé fordulva családjától remél

és nyer oltalmat, tart meg erkölcsiséget, 

mi igaz szívében végtelenül zenél,

nyelvi gazdagságba elrejt bölcsességet.

Használjunk hát fogalmára illő nevet

minket boldoggá vagy semmivé tevőre,

ki nemzetek fölöttiként rajtunk nevet,

akik hagyatkozunk hagyomány-erdőre,

bitorlók ők, ingyenélők csoportjával,

vagyonuk a mi munkánknak köszönhetik,

kik az egész Földön rendelkeznek házzal,

sorsuk kisebb nemzett közösségbe vetik.