Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 1196.

1196.

Túlzás volt-e, mikor égi jelenségek

fontosabbak lehettek, mint a földiek,

még az életnek is olyan mintát adtak,

hogy ott az örökkévalóság nem siet,

itt a mulandóság a vég felé rohan,

rögzítsük földi létünk égi térképen,

honnan lépéseink meghatározottak,

nem változtathatunk a kijelölt képen.

Kitaláltuk aztán a gondolatát is

égi szereplőknek velünk kapcsolatban,

teljesíteni az akaratát hűen,

istenséget véltünk fényes alakzatban,

s olyat láttunk bele, ami nincs a földön,

jobbat nálunk, sőt a tökéletességet,

ki megbüntet, ha nem tartjuk be parancsát,

tőle kaphatunk végtelen üdvösséget.

Minden nap minden percében figyeltünk rá,

hogy égi pályának megfelelőt tegyünk,

ahány létmozzanat, ahány cselekedet,

mindegyikben Isten képmásai legyünk,

mert a siker soha nem a mi érdemünk,

hanem abban Isten kegyelme nyilvánul,

kudarcunkat tőle elfordulás hozza,

vele élet gazdag, hogy az ember ámul.

Így hát csak lehetőség volt minden utunk,

lehet jól vagy rosszul végigmenni rajta,

nem követelünk semmit, kiérdemeljük

folytonosan, ha tökéletesség hajtja

törekvésünk, s biztonsággal megvalósít

álmokat is, akit istenség vezérel,

kikutatja még elrejtett titkait is

a természetből, ha úgy céljához ér el.

Újabb korokban visszanyesettek lettünk,

elavultként dobtuk el a régieket,

iránymutatókat, de nincs helyette más,

nincs hát okunk bírálni a régieket,

mert ők csupán éltek az adottságokkal,

változatlanságot figyeltek magasban, 

ahhoz igazították az órajárást,

ahogy a Nap mozgott közben nagyon lassan.

Aztán a modern kor embere már belát

nemcsak a csillagok közé határtalan,

de az anyagba is befelé parányig,

s úgy találta, mindenütt azonos alany

szerepel alapként a csillagbelsőtől a

földi porszemig, ugyanama törvénnyel,

s így kétfelé látunk már végtelenséget,

de miránk nincs mese, a régi érvénnyel.