Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 1214.

1214.

„Mi van, ha...” – legmerészebb álmainkat így

szoktuk bevezetni, bizonytalanságot

áthidalni, amikor nem vagyunk teljes

tudatában, s feszegetünk igazságot.

Tehát, mi van, ha mi már jövőnek élünk,

s jelenünk nehézségei azért vannak,

most forraljuk megoldását túlélésnek,

ezért feláldozzuk magunk még nyers tannak.

Csak csíráját tudjuk elérni mindannak,

ami sejthető, kibontakoztatható,

megragadás előtt akadályok vannak,

szándékos is, tisztánlátás ellen ható.

Mert a mának haszonélvezői káros

létezésüket takargatják, mégpedig

hibásan, mert épp nekik mehetne könnyen,

hogy a hasznot épületes magként vetik.

De nem teszik, hanem védenek meglévőt,

nem engednek levegőhöz újat hozót,

csak ha úgy illeszkedik minden régihez,

azt is tovább viszi, mint alapot adót.

Ezért aztán vannak kemény szakítások,

nem tekintve értéknek eddigieket,

ám nem előre, de hátra néznek sokan,

keresve a mintát, ami múltba vezet.

Ahol már egyszer történt megaláztatás,

csak annak maradványai elérhetők,

ezért önmagukban sem tökéletesek,

mai világunkban alig követhetők.

Folyamatosságot kellene felvetni,

hogy azzal együtt hová jutottunk volna,

s ezen elgondolt valóságból kezdeni

továbblépést, hitet abból megokolva.

Mert most valami szertartás felújítás-

féle bitorolja lélekerő helyét,

s csodálkozunk, hogy nem megy a sorsjavítás,

ha nem töltjük meg még összefogás terét.

Nem a hatalommal kell tehát dacolni,

megsértődve méltatlan mellőzés miatt,  

hanem be kell állni jelent átrajzolni,

működjön minden jót kiszagoló szimat.

Azaz minden jobbat az eddigieknél,

bárha korábban égi parancsnak látszott,

de alkalmatlan, mikor szabadon szemlél

többségünk, sőt, látja, hogy ellenünk gyártott.

S ebből látszik igazán, mily nehéz dolog,

igazság-összegzés sokféle adatból,

mi millió számú tudós fejben forog,

szabadulás okosság verő gyarmattól.

Miközben a vágyunk látványért sóvárgó,

bár annak reménye megalapozatlan,

képszerű, tényszerű legyen mát felváltó,

feltörő vulkán, de nem pokoli katlan.

Ezt szokás vallásnak nevezni régóta,

bár abban manapság még sokkal több a hit,

mint meggyőződés, hogy megvalósítóra

tekintsünk magunkra, minden más cél avítt.

Így nem „mi lenne, ha...”, hanem kötelező

beleállni feladatba, időtálló

elveket keresni, és virágzó mező

legyen életünk, ész fényére kiálló.