Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 1225. és 1226.

1225.

Csak akkor kiabálsz bele a sötétbe

kínodban, félelmedben, ha válaszra is

képes vagy, észrevetted? Jogos igazad

tör elő belőled, fellázadva, ha nincs

reményed rendezettségre, kegyetlenül

feldúlja a természetességet érdek

fegyverhasználata, vagy csak véletlenség

talán, de e szerencsétlenség temérdek,

mások is tehetetlenek, látod őket,

de nem szólítod meg, csak magaddal pörölsz,

mintha szégyened lenne, mi másnak előny,

pedig egyetértésre lelne, mit közölsz.

A meg- és belátott tehát az etalon,

ki kell mondani, hogy ténye megszülessen,

ily vallomásokból elhatározásnak

kell közössé válni, eredmény lehessen.

És ebben aztán meg is bízhat mindenki,

derült égen éjjel látszanak csillagok,

eligazodhatunk élet sűrűjében,

útmutatóként szellemünk fénye ragyog.

Már azelőtt történik, hogy megszülettünk

mindaz a java az élet értelmének,

az idő végtelenében sorba rakva,

saját szakaszból merítenek, kik élnek.

Isten ellen csak akkor lázadunk, mikor

megenged másoknak ellene vétkezni,

mi jók igazságtalanságot szenvedünk,

mert károkozást nekünk kell elviselni,

ami közös büntetésnek beállított,

s így született meg a nyilvános hazugság,

de nem fogadjuk el, magunkban füstölgünk,

ha nincs kitől kérjünk jóságunkra nyugtát.

Mert az életünk időközben zajlik és

eltelik, nem mindegy, milyen környezetben,

körülményekben, emberség magasa az,

vagy ránk erőszakolt kicsiség, nyeretlen.

Ezt az ellenmondást üvöltjük világgá,

mi közüdvözülés és valóság között 

feszül, mert bár látjuk a megoldás elvét,

nincsenek hozzá támogató eszközök,

biztonságos eljárások, ne veszítsünk

többet, mint mit nyerhetnénk, tehetetlenség

s tetterő küzd egymással, dűlőre kell jutni

benn és kinn, mert sikert hozni tud az egység.

 1226.

És akkor valamikor igen réges rég

rám mosolygott a szerencse forgandóság,

esélyem támadt meglátni, hogy fényes ég

alatti nappalokon telik valóság.

De addig sok-sok sejtnek kellett kinőni,

táplálkozás szeretetében lubickoltam,

erőfonalak szerint csontokat szőni,

ösztönéletbe merülni, nem gondoltam

rá, mekkora terhet jelent létezésem,

s hogy olyat szaporítok, akiket várnak,

szűk kapun jutok világba, fájás réven,

s nagy-nagy gazdagság nyílik, végtelen tárlat.

A megdöbbentő átmenet bevésődött,

mint utólag megtudtam, mélységes mélyen

belém, folyékonyból légnemű és szilárd

közegbe lépve lettem tulajdonképpen

külön élőlény, ki élelemért kiált,

s körülöttem mindenki velem törődött.

De a forrás baleset miatt kiapadt,

avagy ritkává vált, helyettesítődött,

erre válaszolva a szó belém szakadt

később, mikor meg kellett volna szólalni,

s közben a testem, lelkem már szinte szaladt,

észben a dolgokat kezdtem megaszalni.

Így aztán a gyümölcs még édesebbé vált,

amikor végre megszólaltam, kedvére

selypítve hallgatóságomnak, kik térfát

véltek ugyan, de bölcsességem dicsérve.

S ez már oly késői időben történt,

hogy szinte emlékszem mozzanataira,

s nem értettem még, hogy megszegtem a törvényt,

ha ellentmondtam, nem következett vita,

hanem szigorúság, felnőttektől elvárt

önuraló magatartás követelmény,

szilárd alap, amit majd a lélektan feltárt,

hogy szükséges, bár lehet rossz melléktermék.

Ebből aztán eltúlozták a gyermeki

szabadságot, tétovaságba kergetve 

több nemzedéket, de ki hűen szereti

szentjét, szemefényét, küzd érte vállvetve

felszínes irányzatokat lesöpörve,

s valahogy mindig jóljár majd az ifjúság,

mert érte felmenők szállnak bátran pörbe,

biztosítva élet szellemét és húsát.

S ez a lényeg, hogy olyan gazdag az élet,

juthat benne boldogság minden gyereknek,

felnőtteknek is, ha jól szervezkednének,

ha megőriznének isteni kegyelmet,

mit a gyermeküknek még biztosítanak,

kétely nélkül fordul feléjük a szívük,

de aztán a kapcsolatok megromlanak,

kétséges világban lesz sötét a színük.

Borúlátás közben megőrizni kedvet,

ebben gyermekeink üdvös biztatása

legyen továbbra is, mi boldogság-enyvet

ken kapcsolatra, ne lazuljon varázsa.