Darai Lajos: Naplóbölcsességeim 1229.

1229.

Hányszor elmondtam, hogy minden tudásunkat

egy korábbi tudás módosításának

köszönhetjük, vissza az állatvilágig,

s bár ez igen szemléletes magyarázat

sok-sok szokásunkra, cselekvésmódunkra,

nem épült a köztudatba, nem tanítják

alapfokon, tán vallási összefüggés

miatt, máshonnan vegyünk, s szellemi mintát,

avagy tudati ösztönzést, megfontolást,

hiszen igaz, mindent megelőz a szándék,

akarat, persze helyzethez mérten gyorsan,

veszélyre válaszolva kidülled halánték,

szemünket is ily gyors mozdulattal védjük,

támadáskor arcunk riasztóvá torzul,

s ellazult tagokkal tudunk jól pihenni,

érdeklődésünk színesebb felé fordul.

Ám az ügyességünk nem gyakorlással lett,

midőn eleinte mindent rosszul tettünk

volna, majd idővel megjött jó eredmény

és célcselekvésben sikeresek lettünk,

hanem bármily furcsa, de nincsen szakadék

ilyen nézőpontból ember s állat között,

amit azok remekül megoldanak, azt

mi is folytatjuk izommunkával, törölt

csak mi meghaladja képességünk szintjét,

de azt eszünk eszközökkel pótolhatja,

és hogy elménk működése sem véletlen,

Isten jóságából fakadó hit adja,

de nem szabadna megrekednünk ókori

előadásánál, mert már vegyületek,

elemösszetevőinek feltárása

rég megtörtént, sőt az alatt járva remek

kiegészítődés folyamatot látunk,

aminek ésszerűsége lenyűgöző,

ámde mi kívülről látjuk e dolgokat,

csak ennyiben vagyunk tehát különböző.

Mert amit a részecske- és élővilág

mutat, vagy maga is kapja valahonnan 

irányítását, képzelhetetlen mélyről,

s akkor belénk is jön ugyanonnan,

vagy csak alkalom szüli a tolvajt itt is,

tudássá áll össze a jó illeszkedés,

amint a szereplés tesz minket okossá,

emberré váló körülmények közt levés.

De, Kedves Olvasó, nincs minden megoldva

ezzel, beláthatod, ha arra gondolunk,

hogy amiről szó volt, léteznie is kell,

különben csupán üresen okoskodunk

létről megfeledkezve, mi háttér alap,

így ahogy láthatónak van mögöttese,

ami láthatatlan, a láthatatlannak

szintén, de ez nem gondolhatatlan, mese,

hiszen lépcsőzet, kell legyen alja tehát,

s teteje, de csak utóbbi magasztalva,

és mérhető is, legalább önmagával,

addig bátorodjon hát nyugalmunk esze.