Darai Lajos: Naplóbölcsességeim 1231.

1231.

Van mit dicsérni rajtunk és a világon,

végiggondolni nem elég rá egy élet,

alig törődünk ezzel egyenes ágon,

inkább örülünk tökélynek, egészségnek.

Vagy szidjuk a teremtőjét, átkozódunk,

ha előfordul benne, bennünk kis hiba,

váratlan káros eseményben csalódunk,

testünkben támad gyógyítandó galiba.

Megismerése helyett csodálni szoktuk,

mint működik külső és belső természet,

hogy a kettőt összeköttetésbe hozzuk,

alig tárgya tudományos keresésnek.

Hiszen úgy látszik, környezet arra való,

hogy nekünk életkeretet szolgáltasson,

gödrös terepből út lesz, talp alá való,

a termésből étel, minket jóllakasson.

És utánajártunk, hogy megtudjuk, mi volt

termelés előtt gyűjtögetés tartalma,

már akkor felbukkant okos embermivolt,

majd hús is ehetővé vált, nemcsak alma.

De azért a főzés-sütés szereplői

talán véletlenül kaptak szereposztást,

az, hogy megtanultuk a vadat lelőni,

lehetővé tette a munkamegosztást,

mármint a növényevést helyettesítve,

de persze egyáltalán nem tudatosan,

biztonság lett egyre jobban teljesítve,

teljesítmény arányban megnőtt a hozam.

Majd elkezdődött szellemi felhalmozás,

mi kezdetben megfigyelésen alapult,

nemzedékek között úgy oszlott el homály,

hogy beszélgetés alján gondolat lapult.

Majd kísérleteket terveztek bemenni

a jelenségek belsejébe, s találtak

sok mindent, amit nem tudunk érzékelni,

s azok mondanivalóvá összeálltak.

Eközben a nyelvet is vallatni kezdtük,

mi közelebb vitt világhoz-viszonyunkhoz,

hogy a minőséget mennyiségből eddzük,

s vele hit-egységet ragasztunk a múlthoz.

De még ekkor sem jöttünk rá, hogy van közös

bennünk és a világban, hogy nem Istenhez

kell mérnünk magunk, hozzá képest tejfölös

szájúak vagyunk, s bennünk ugyanúgy rendez

rendet, mint világban, de ott tudatosság

csak számunkra villan, valami más eszköz

vezérlése működik széltében s hosszán,

mi minket is éltet, lélek eredendöz.