Darai Lajos: Naplóbölcsességeim 1232.

   1232.

Mintha egymásért vállalt felelősséget

önként hagytunk volna kimenni divatból,

kifogva lovainkat a szekér elől,

lemondva emberségességi alapról,

hogy olyanná nőhessen fel minden gyerek,

ki más örömében találja sajátját,

mert ha bőven van neki, adhat belőle

másnak, megtörve önzés nemtelen gátját.

Azaz lelki előnyt lehet kovácsolni

sikerrel betöltött életcélok mentén,

ha a család mögötted áll és a nemzet

kaput tár eléd, fokozni élet kedvét,

elvonatkoztatni felszíneségektől,

átörökíteni közösség igazát,

együttességben megtalálni egyéni

boldogságot, felvirágoztatni hazát.

Ma már a legelemibbet se akarja

megvalósítani, aki nem azonos

önmagával, olyannyira nem vállalja,

hogy megsemmisíti, mi benne őshonos,

eladva a lelkét leigázó módnak,

nemlegességre váltva a testi létet,

ha született erősebb vagy gyengébb nembe,

pazarolva magát vár kihalás véget.

A pillanatnyi jelenbe kapaszkodik

csalódva, hogy nem talál szilárd talajra,

hol megvethetné lábát, élvezni csupán

az időt, perceit édesen mulatva,

mert az csak szellemiség által teremtett

lehet, minek örökségét megújulás

adja, mindenkire róva feladatot,

mit elvégezve jön mennyországba jutás.

Már itt a földön is, még ha csak ígéret

által, hogy hozzájárulásod lelkedet

felemeli, legmagasabbról látni be

értelmét, értékét, mi létezésedet

a legrangosabbá teszi, kiiktatva

hiábavalóságot, szemek tükrében 

csillogó valódiságot visszakapva

megigazulva ilyen Isten hitében.