Darai Lajos: Naplóbölcsességeim 1240.

1240

Hova menjünk vasárnapon, ünnepnapon,

miként ünnepeljünk egyénként s közösen,

nyíljon lelkünkben tisztelet- s örömszalon,

emlékezés maradjon szívünkhöz közel?

Bár nyilvánvaló ennek rétegzettsége,

s nagyközönség számára más a megoldás,

mint bensőségesség kielégítése,

nem tetszik sokaknak az összkép, mi kortárs.

Mert a múlt erősen jelen van e téren,

mit gyerekkorban látott, neki meséltek

s alig van már jelen földön és égen,

megváltozott világ, népek másként élnek,

mint akárcsak nem oly régen, mikor helyben

került az egyértelmű hangsúly minderre,

– templomban, bálban, vagy falugyűléseken –

egyként egyházi vagy nemzeti ünnepre.

Mikor még minden vasárnapot megszentelt

a létezés törvényének tartott varázs,

szellemiség, mit közmegegyezés rendelt,

érvényesített, hogy Istené bennünk lakás

ajándéka, kiárad hétköznapokra,

s ily rangos lényekként választották párjuk,

állítottak bírát ülni hatalomba, –

e közvetlenséget ma hiába várjuk.

De lehet, hogy tévedés ilyet állítani,

hiszen ott van mindenkinek otthonában

egész világ, közvetlen tud ámítani

végtelenül áradó gazdagságában,

és mindenre kiterjed már közfigyelem,

apró részleteket is tudunk, milyen ékes,

minek évfordulója, szezonja jelen

napon, hónapban vagy évben esedékes.

Sőt, meghirdethetjük magunk párkeresőn,

és adás-vétel is házhoz jön ma már,

percnyire pontosan követjük az esőt,

egy méterről beszél szemünkbe a tanár,

országos és helyi választást szavazunk,

repülő elvisz bennünket más földrészre, 

felkapottan úgy felerősödhet szavunk,

jutalmul nem lesz gondunk megélhetésre.

Mi ezzel a baj hát, mi hiányzik tényleg,

miért nem örvendez féktelenül lelkünk,

hogy boldogtalanságra utalnak tények,

mi az, mi nem enged megnyugvásra lelnünk,

hogy már ünnepelni akarunk minden nap,

annak is inkább kábító mivoltában,

mindegy, hogy hírfolyam, zenés film vagy szer hat,

csak elkapjon, bénítson tudatlan áram?

A válasz adott, a másik ember a gond,

akit pótolni nem tudhatunk magunkban,

mert az egész világ üres kőhasa kong,

ha nem érint társunk közös gondolatban,

amit csak valódi találkozás teremt,

mikor lényegünk nyilvánul egymásnak,

azaz jelenlétünk ünnep-rangot jelent,

mitől a ma olyan fontos, mint a másnap.