Darai Lajos: Naplóbölcsességeim 1253.

1253

A megszokás az egyik legnagyobb ajándék az életben,

de nem becsüljük eléggé, néha menekülünk tőle,

mintha börtönné válva fojtogatna,

olyankor mennél messzebbre vágyunk, mindegy hová,

csak ne emlékeztessen a megszokott környezetre,

tevékenységre, sőt arcokra, nemzeti nyelvre se,

mintha le tudnánk vetkezni személyiségünket,

pihentetésképpen, módon, s az nem lenne

felemelő sajátunk, éppenséggel minden eredményünkért,

emberségünkért dicsérhető, legjellemzőbb tulajdonságunk,

adottságunk és szorgalmunk, munkánk együttes gyümölcse,

amihez nagyon ragaszkodnunk kell.

Mert egész más valamit elkezdeni, először tenni,

megvalósítani, vagy már folytatni, bejáratott,

ezerszer ellenőrzött úton, biztonságban,

ami nem annyira köti le figyelmünket,

mintha újdonság lenne, s lehet erőnket,

érdeklődésünket új területekre, régi teljesületlen

vágyakra irányítani, terelni, észrevétlen használva

a begyakorlott minden addigi képességet

és fortélyt, lerövidítve az új befogadását,

hiszen már elértünk egy szintre, színvonalra,

nem akarjuk, fogjuk feladni, hanem úgy gazdagodni,

hogy közben minden a helyén maradhasson.

Családot alapítani is csak az tud igazán, aki nemcsak

megszokta felnövekedése közben az otthon melegét,

de felfogta közben, hogy ez nem tarthat örökké,

észrevette magán a változást és szülein is,

mert ki volt mondva az elérendő cél,

nemcsak testi növekedés, de lélek

és szellem betöltése, hozzászokva teljesítés öröméhez,

búhoz, ha nem sikerült valami,

az újrakezdéshez és a befejezéshez,

ha egy-egy szakasz lezárult,

állandóság és állandó változás természetes mivoltához,

nem kiszakadva, nem kikívánkozva igényes életéből.

Van aztán az alkotás, felfedezés

mint művészi és tudósi cselekvés,

de nemcsak annak egyedülálló, magas fokán,

hanem a mindennapokban végzett kis önszórakoztató,

tökéletesítő léptekkel, tettekkel, amit éppen

a jelen pillanat, perc, óra és napszak megszokott bizalma

tesz lehetővé, vagy ugyanannak újonnan ismétlésével

szaporítva a jót, alkalmasat, kellemeset és kedveset,

vagy valamit módosítva rajta jutni többlethez,

mert máshoz, mi volt, de szokásosan valódisághoz,

s eközben nem feledkezve el a többiekről,

akiktől s akikért vagyunk.

Csak azt a szokatlant becsüljük igazán,

amit mi teremtünk saját vagy a társak javára,

örömére, ha indokolt, vagy értelmes,

s nem önző, kizárólagos, magányos, számkivetett,

elkárhozott lelkünk evickél életviharban, de győztes,

megnyugodva megmásíthatatlan sorsban, végben.