Darai Lajos: Naplóbölcsességeim 1255.

1255

Magyarok istene szellemi tápanyag örökös forrásaként

szerepel tudatosságunkban,

bárminek elindításakor segítségül hívottan,

s ha sikeresen befejeztük, hálával tekintünk feléje,

ajándékkal kedveskedve akár,

oltáralapítvánnyal valamely jó ügy érdekében,

vagy ha megszabadított bajtól, betegségtől,

vagy elkerültük a nagy vihart, de még

a sikertelenségben is megkeressük a hiba valódi okát,

az ő tökéletességéhez viszonyítva a magunk képességét,

csodát nem várva, hanem belátva,

hogy csak közösen tudunk kedvünkre boldogulni.

Tudásvallásnak is nevezték utólag, kigúnyolva

ilyenfajta hitünk, mintha mi azzal kérkedtünk volna,

hogy jobban tudjuk Istennél, mi a dolgunk,

pedig csak azoknál tudtuk jobban mindig,

akik messziről érkeztek hozzánk és nem ismerték

az itteni dús földhöz igazított jó szokásainkat,

így eleinte gyakran megaláztak, kényszerítettek

javaink átadni, de mert ők nem igazán tudtak

mit kezdeni velük eszesség hiányában,

és a kézműves begyakorlottságnak sem voltak birtokában,

s végsősoron mégis ránk hagyatkoztak,

hozzánk igazodtak, így aztán mindnyájan jól jártunk.

Ők magas lóról szóltak hozzánk,

s mi felemeltük magunkat abba a fényes magasságba,

teljesítve külső kívánalmat és belsővé téve folyton

a közben megszerzett tapasztalatot,

és túlszárnyalva eredeti kérést, már magunk kedvére

újítottunk életmódot, eredményesebbé válva

javak termelésében és magunk védelmében,

közösségünk előnyére, azaz mintegy önkéntelenül is

bejárattuk az emberiség kiterjedt világának

hasznosságokra összpontosító felépítését kicsiben,

szívesen megtanítva mindenkit a jóra,

aki hozzánk fordult tanácsért.

Nem a mi bűnünk volt, mint Himnuszunk mondja,

hogy telhetetlenek elrontották a hagyományokon alapuló

világrendet, érdekrendszerrel gyalázva

eredeti Istenünket, mintha nem lehetne

az egyetemesség atyja, mintha az ő milyenségébe

beleszólása lehetne önjelölteknek,

akik a megosztásban, ellentétszításban,

sőt az elnyomásban mesterek, s ehhez

eszmei eszközöket sem szégyellenek felhasználni,

kettős fegyvert fordítva így ember ember ellen,

ami sosem volt istennek tetsző, míg a világ világ,

s nem is lesz, – láthatjuk a kockáztatók nagy felelősségét.

Nem visszatérni kell tehát hozzá,

ha mindig is őriztük őt szívünk mélyén,

hanem lelkünkbe vésett törvényeiből bátran merítve

felemelkedni megbénított állapotunkból

mai feladatok elvégzése szintjére, példát mutatva,

s bízva magyarok Istenének sikert hozó áldásában.