Darai Lajos: Naplóbölcsességeim 1257.

1257

Hatalmas küzdés van most a nagyvilágban,

valójában nemzedékek óta tart, meg is szenvedte

apám és nagyapám, világháborúba kellett menni,

harcolniuk távol hazától, mondván,

a hazáért kell ott helytállniuk, s nem véletlenül

estek hadifogságba, nem önerőből kiszabadulva.

Azok az összecsapások tehát már nem

a szülőföldön dúltak, messzire mutató kapcsolatok,

összefüggések hozták a világ fejére a bajt,

földrészeken átnyúló erőképesség szerveződött

helyi erők fölött, s minthogy már a Föld egészét

felfedezték, meghódítását tűzték ki célul.

Hogy kik, azt még manapság sem tudjuk,

nemhogy e nagy háborúk alatt kiderült volna,

akkor a katonák dalolva masíroztak a halál felé,

hamis mesékkel volt etetve a lelkük elembertelenedett

ellenségekről, ahogy azok meg róluk kapták

ugyanazt, mérges viszonnyá züllött a világ.

Küzdelmet folytatunk tehát önmagunk ellen,

mi emberek, emberiséget képviselőknek mondottak

szózuhatagában, s már megint bombák hullanak,

ma még amott, nem itt, de sosem tudhatjuk,

meddig marad így, mikor robban fejünkre városunk,

 romlik le országunk, hatások már nem kivételeznek.

Hiszen rég átléptek a határokon a tényezők,

legyenek azok eszme vagy természet terén áthágva,

hamis hitet terjesztenek, hogy mindent szabad,

mindent lehet, csak bátran akarni kell,

felvállalni a szokatlanságokat, ami végsősoron

mindig valaki lelkén áll bosszút és másén szárad.

Az egyén egyedisége lett kiemelve,

nem személyisége, így aztán tömegemberré váltunk,

mindig valamire várunk és valakitől függünk,

nem csoportokban épül fel önállóságunk,

hanem csak elképzeljük, hogy van, rászedetnek

élvezhető, szórakoztató felfogandók, labirintusok.

Útvesztő jellegüket sokan észre sem veszik,

elkülönülnek a bajok, s lépcsőzetesen oszlanak meg sunyin

erősebb és gyengébb társaságok közt,

ezért nincs összefogás, nincs értelme, gondolják,

akiket külön-külön győz meg, s aztán le

befolyásoltságuk tehetetlensége, telhetetlensége.

Korlátok azonban képződnek, tápanyag- és vízhiány

keletkezik egyre, s nemcsak megbetegedés

ritkít bennünket méltatlanul, de képesség terén 

sem növünk már fel a nagy feladatokhoz,

azokat felismerni sem tudjuk, mert az okosságot is

megerőszakolta a könnyebb út választás kénye.

Ám még semmi nincs végleg elveszve,

ami emberré tett minket, egyeseknek kell

felébreszteniük magukban a jóság iránti érzékenységet,

kik most még a gonoszság oldalán sütkéreznek onnan hasznot húzva,

mert nincs sok időnk rá, hogy megmeneküljünk,

eszközét el- s megosztva igazságosan.