Darai Lajos: Naplóbölcsességeim 1266.

1266

Aki szerencsés, az a legszerencsésebb, olyan értelemben, hogy szerencse-

sorozat részese minden bizonnyal, nemcsak egyetlen alkalommal járt jól

valamiben, hanem egész életében a napos oldalon tartózkodott,

lehet, tudatában sem lévén, mily jól bánik vele az élet sorsosztója.

Hangsúlyozom azonban, hogy amiről itt szó van, nem jelenti semmiképpen,

hogy a hiánya szerencsétlenné tenne, hanem a kiemelkedőt kell itt

meglátni, mennyire nem csak rajtunk múlnak kedvezővé vált körülményeink,

s mekkora előnyt közvetítenek, amivel kötelező jól sáfárkodni.

Több példát látunk erre, mint ahogy a testi egészség, tehetség esetén,

amikor külső szem, észrevétel és támogatás is kell kiválasztani,

hogy miben lehetünk tehetségesek, ahol tehát egyesül két szerencse:

testi alkalmasság valamire, és erről meggyőződéses beszámoló.

Más szóval a nevelődésünk magas színvonalán szokott csak kiderülni,

hogy mikre is vagyunk alkalmasak, esetleg csak szellemi téren, mert testünk

botladozó, viszont ha nem figyelünk fel rá, nem lesz észbeli eredményünk,

sőt már kiderült: testirányításban is nagy szerepe van az értelemnek.

Eközben viszont elengedhetetlen az életigény többletteljesítményt

létrehozni, kihozni magunkból, akár gazdag családban, ahol ez könnyen

összejöhet, akár szegényben, ahol nehezen, de áldozatvállalásra

mindig szükség van, amit szintén a jó példa ereje segíthet elő.

Néha úgy is fogalmazható a szerencsés eset, mintha nem az lenne, mert

valami hiány, tévedés, rosszakarat terel bennünket kiváló útra,

juttat olyan helyzetbe, amiből csak nagy erőfeszítéssel jöhetünk ki,

és éppen az a megpróbáltatás hozza le a sosem gondolt teljesítményt.

No, nem azt akarom állítani, hogy szerencsére nincs szükség az életben,

vagy szerencse nem is létezik, csupán utólagos hivatkozás akkor is,

ha volt eredménye, s akkor is, ha nélkülözése miatt nem volt, hanem hogy

a szerencse sokkal több és sokkal kevesebb is, mint ahogy gondolni szokás.

És mindkét tanácsot is hallottuk sokszor, hogy meg kell ragadni a szerencsét,

és hogy mindenki legyen a saját szerencséjének kovácsa, s egyet lehet

érteni mindkettővel, azaz megragadása nélkül nem tud hatni, aztán

pedig nyilvánvaló, hogy ha nem segítesz magadon, az Isten sem fog tudni.

Talán e szavunk eredete lehet legjobb eligazítónk természete

felől, szeren lenni  s birtokában, olyan működés, ami feltétele a

bármilyen önbíró, önfenntartó és ezért boldog életnek, tudatában

kell lennünk tehát, hogy bennünk található, de meg kell keresnünk kitartóan.