Darai Lajos: Naplóbölcsességeim 1269.

1269

A felszínek hamar összezárulnak s nem engednek a dolgok mélyére látni,

a felszínesség olyan betegség lett, miből kigyógyulni nem egykönnyen tud,

aki nem gyerekkora óta gyakorolja az éleslátáshoz szükséges

észbeli teendőket, nem megelégedve soha az egyetlen válasszal.

És nem is egy kérdésre csupán, hanem annak annyi feltett változatára,

amennyi biztosítja legalább a körüljárást, hátuljáról is nézni

ami kedvezőnek látszik, hátrányait is sorra venni, de azért bízni

a jó végkicsengésben, és nem menni el a lényeg mellett könnyelmű módon.

Ezt persze hiába mondod annak, kinek figyelmét lekötötte adott keret,

amit neki kell kitölteni, legyen az bár gépi játék, vagy írásos teszt,

mert olyankor előre kijelölt pályán halad elmefejlődése, saját

út választása korlátozott, ami teljes kibontakozáshoz kellene.

És akkor még nem beszéltünk arról az általánosan érvényes gondunkról,

ami tehát a felnőtt világot is sújtja, hogy fekete doboz lett minden

okos eszköz, nem látunk bele, mint működik óra kerekek nélkül,

régen szétszedtük s fogtunk fogakat rajtuk, összekapcsolódva egymást hajtva.

Most nincs belenézés rádióba hátulról, lecsavarozva borítást,

nézve a „lámpákat”, diódákat villogni, bár a kondenzátor sötét ló

maradt, hogy ugyan miként működik, és a trafótekercs is rejtély volt mindig,

s jó tudni, hogy ott már a megismerés határára értünk, ma sincs több tudás.

Az alkotó munka, teremtés, kézműves létrehozás, javítás még jobban

hiányzik ma a gyerekek életéből, nézni, mint lesz a szekercecsapások

nyomán sima sík a deszka, gerenda, nem beszélve, ha olyanra gyalulják,

vagy a beton felülete tükörsima simítótól, cementet szórva rá.

Éppen szerencsés helyeken a középiskolában bár kísérletezgetnek,

a külön tantárgyak nehezek, nem jön létre együttlátása a folyamat

egészének, mintegy a felfedező tudós kínjait végigélve újra,

hanem csak az eredményt használva, mert így is túlságosan sok az ismeret.

Dehát ott vannak a már-már beszélő szerszámok, minek kellene még nekünk

olyanokkal foglalkozni, olyat megtanulni, amiben helyettesítve

vagyunk, érvelnek, de inkább álságosan, mert eszközeink fejünkre nőttek,

hisz’ lustaságra nevelnek, de cél, hogy vezénylő tábornokká tegyenek.

S nem baj, ha szülő, gyerek és tanár együtt kutatja ki a helyes utat

a jövő bonyodalommentesítéséhez, de úgy is mondhatjuk, veszélyek

elkerüléséhez, amit a felszínes hit, bizalom jelent azok iránt,

akik üzletelnek kényelmességünkkel, nem jótét lelkek, pácban hagyhatnak.