Darai Lajos: Naplóbölcsességeim 1286.

1286.

Hogy a világ keletkezéséről tudunk-e

érvényesen beszélni ma már, és az mennyiben

módosít a korábbi hagyományos elképzeléseken,

több okból megválaszolhatatlan, ha elég mélyre

akarunk nézni, mert az egyik válasz milyensége

meghatározza a másik érdemjegyét.

Lehetséges ugyanis, hogy az első

kérdésnek már a felvetését is a kinyilatkoztatott

vallástípus erről szóló állítása gerjesztette,

vagyis az érvényes mai színvonalat éppen

annak elvetése után lehetne megcélozni

és elérni, felrúgva minden eddigi keretet.

Ennek lényege, hogy végsősoron nem volt

világkeletkezés, ami éppoly merész értelmetlenség

annak hívei szemében, mint ezében lehetne

amaz, tehát a mindentudó, mindenható alkotó,

felnagyított ember mint világteremtő, minek

mikéntje homályos, mint az önmagában levés.

Jobban mondva, minden eddigi kutatást

befolyásolt korábbi álláspont, már a tudományos

világlátást is az egyszerűből a bonyolult felé

haladás képzete mozgatta, amiben a kicsiből

a nagyba történő átalakulás is benne volt,

s a semmiből a valamibe is belefért.

Nem kell mondani, hogy ez mennyire meghatározó,

egyúttal emberszerű, korlátos látásmódunk

szerinti, hiszen az egyszerű bonyolultságára

csak igen elmés fők jöttek rá korábban,

tudományos bizonyítékot csak későn szolgáltattak

a parányi nyüzsgő lényeket megmutató eszközök.

S még később már az anyagfelszínbe is behatoltunk,

egyrészt vegyületeket megváltoztató elemek,

új vegyülések megfigyelésével, másrészt

a közvetlenül érzékeltek révén, legyen az

még apróbbat mutató látcső, azaz közelítő lencsesor,

vagy részecskékre utaló okos kísérlet.

Mindegy is, a végeredmény a fontos, hogy

miközben már az emberi agy és elme végtelen

bonyolultságát felfedeztük, az életét és az

élettelen anyagét is tudomásul vettük, a köztük

lévő kapcsolatokat viszont még mindig hagyományos

szemlélettel találgatva leegyszerűsítettük.

Erőhatásfajtákként tekintettük, és jobb híján

ide sorolt lett a gondolat is, annak más lelkekre

oda-, és visszahatásával a testünkre,  s így

az egészlegesen, de végtelen változatosan

feltárult világ és szellem azonossága már

inkább valóságot, mint ellentmondást jelent.

Akkor idővégtelenség is közös, amibe felesleges

kezdetet és véget képzelni, szigorúan

módszeresen nem is lehet, inkább azt kell

vizsgálat alá vonni még erősebben, mikor

bomlott meg ez az egységünk, s kerültünk ki mi,

emberek magunk számára világalkotó mivoltunkból.