Darai Lajos: Naplóbölcsességeim 1303.

1303.

Mintha a bölcselet hiábavalóság volna,

nem sokba nézik sokan, de ez nem ugyanaz

az ellenszenv, amivel ellenfelei viseltetnek

és lejáratásához hozzájárulnak, szívesen

löknék szakadékba is, ha tudnák, minthogy

hozzáállásuk leleplezésében tud élenjárni.

Ahogy a világhoz viszonyulnak, az emberekhez,

van annak saját neve, irányzata, és nem hízelgő

képviselőire nézve, de nekik hasznos, és efelé

terelik az egyszerű népet is, ne gondolkozzon

el, mi miért van körülötte, lássa haszontalannak

az ilyesmit, éljen a mának csupán.

Tegye meg kétely és habozás nélkül, végezze el

napi feladatait, és ha így tesz, jobban jár, mintha

elbizonytalanítaná sok üres tudás, mert csak a

megfogható tartalom, az eredmény érdekes,

a többi smafu, szemfényvesztés, papolás,

higgy saját tapasztalatodban, és boldog leszel.

Viszont azért nem ilyen egyszerű az egyszerű

ember lelke, telítve van érzelemmel, és még az

elvonatkoztatás, elviség sem idegen tőle,

megtanult nagy elhatározásokat tenni, gyors

döntéseket hozni, ha kell, s nem az ő hibája,

hacsak elnyomó eszköznek látja az elméleteket.

Képviseletét ígérők felsőbb szempontok

szerinti magyarázkodását, munkáltatója

zavaros érvelését a világgazdaság hatásáról,

gyermeke tanítója pedig nem tudja megindokolni

a nagy terhelést, akármerre néz, hallgatott

hírek is mintha megtéveszteni akarnák őt.

Akitől ő tanult, egyszerűbb képet közvetített,

igazat, érdemes rá emlékezni máig, igaz,

nem volt tanult ember, ám sokat tudott, s őszintén

beszélt, nem akart megtéveszteni senkit,

elmagyarázta, mit nem tudhatunk, és igen, ilyen

igazi tanítója mindenkinek akad, a sors megadja.

Így aztán a bölcselők két malomkő közt őrlődnek,

egyik megveti őket, mert nem tudnak felmutatni

semmit, amit ésszel szereztek volna, javakat,

másik nem érdeklődik utánuk, így nem vesz

tudomást teljesítményükről, hiszen messze vannak

az ő égető gondjaitól, s nem is szórakoztatják.

Pedig a bölcsesség igen jó keveréke tudásnak

és erkölcsnek, hitnek és bizonyosságnak,

hasznára válik öregnek is, nemcsak fiatalnak,

mert úgy tekint az életünkre, mint az örökkévalóság

színpadán játszódó folyamatra, amely messze

mielőttünk indul, és utánunk is még soká tart.

Így aztán érdemesnek mutatja kiemelkedő

teljesítményt elérni, amivel mégiscsak legyőzhetjük

hátrányos helyzetünket, fontossá válunk,

idővel azok helyére lépünk, akik tiltották

tőlünk a bölcselkedést, mi őket is boldoggá

teheti, ha elfogadják világmagyarázatát.