Darai Lajos: Naplóbölcsességeim 1355.

1355.

Olyan bátrak vagyunk a múlt megítélésében,

mint aki félelmében a sötétben kiabál,

látunk valamit iszonyú nagy időben s téren,

és azt használjuk általános ismeret gyanánt.

Ahogy a földbe nem lehet belátni, csak ásva,

ugyanúgy visszafelé sincs látvány egyszerűen,

de előre nézve is legalább olyan árva

az ember, ezért ragaszkodik jelenhez hűen.

Amit meglátunk ezekben, múltban és jövőben,

gondolkodással teremtjük meg inkább, mint szemmel,

feltételezünk dolgainkban olyakat bőven,

melyek gyökere régi, és használt lesz jövőben.

Ilyen mód kiterjedhetünk a születésünk elé

és halálunk utánra, legalább ennyi vigaszt

lelünk rövidnek érzett életünk lelke felé,

amely ezáltal, vagy másért, öröklétig virraszt.

És ezt a lelket találjuk meg a leletekben,

hogy mit akart és tett annak hajdani gazdája,

túlélve jégkor hidegét, vagy ha hőség rekken,

ő is megfizette azt, mi ma életünk ára.

Csak következtethetünk ruházatára, hiszen

annak anyaga teljesen elporladt azóta,

szerencsés esetben volt csontgomb, kapocs az ingen,

szövet lenyomatát a száraz talaj megóvta.

De a legtöbbet szerszámok tudnak elmesélni

az életmódról, eleinte kőből pattintva

tették alkalmassá, legyen éle, hegye, mérni

való meg egyforma, ugyanolyan, mint a minta.

Ám vélhetően előbb két keze volt a mérleg,

ha egyformát kellett mérni, azzal latolgatott,

nem tudjuk, volt-e szüksége ilyesmire tényleg,

ahogy azt sem, miként befolyásolták a szagok.

De ha minket is, őt bizonyára sokkal jobban,

szeme messzebb látott s biztos jobb volt szemmértéke,

karja, lába erősebb, és futásban kirobban

vadászott vad után, vagy cserkészőn halk a lépte.

Ismerte a környék természetajándékait,

saját lehetőségét is pontosan felmérte,

fegyelmezett figyelme meghaladta a mait,

s garantáltan jobban kihasznált volt az elméje.

És minden bizonnyal jobban törődött mivelünk,

utódaival, mint mi viszonyulunk utánunk

jövő nemzedékhez, igazságot hagyott nekünk,

örök tudást, amire mi már csupán csak vágyunk.

Legalábbis sötétben kiabálunk, elveszve

a jelen útvesztőjében, útjelzőnk még mindig

lehet viszont múlt és jövő viszonya, keresztje

metszéspontján teljesítve, mire lelkek intik.