Darai Lajos: Naplóbölcsességeim 1375.
1375.
Ma úgy vállalunk közösséget, mint még sohasem,
a világ minden tája, embere tettével és
életével, hogy szinte elfeledkezünk arról,
a közvetlenségről, amiben naponta élünk.
A munkánkat is úgy végezzük, hogy figyelünk a
nemzetközi vagy nemzetek fölötti irányra,
ismeretekre, eljárásokra, – elvárásra,
merthogy félünk, nem vesznek be tudásátadásba.
A látszat az ugyanis, hogy minden főszereplő
fontos és figyelembeveendő, akit elénk
tárnak, akiről hírt kapunk, pedig őket csupán
erős kiválasztás után emelik színpadra.
És azt mutatják be, ahogy alkalmazkodnak
az üdvözítőnek kikiáltott követelmény
szellemén túl minden betűjéhez, hűségesen
s kritika nélkül, ezt kell nekünk is követnünk.
Megvalósítanunk akár helyi erők ellen,
akik nem látják hasznát az önfeladásnak és
figyelmeztetnek a rossz következményekre, ha
tőlünk idegen elvekre hagyatkozunk csupán.
És ha turistaként járunk világban, csak olyat
látunk, amit látványosságként nekünk mutatnak,
nem juthatunk igaz ismerethez róluk, akik
ott nekünk szolgáltatnak a kirakatban állva.
Nem találkozunk helyiek nehézségeivel,
vágyott, de tiltott, elnyomott törekvéseivel,
ami a háttérben, mint vulkán mélyén fortyogó
láva, csak gyülemlik, és egyszer majd ki fog törni.
Vagy már kitört és polgárháború dúl, hová a
fegyvereket a fejlett világ szállítja igen
nagy haszonnal, de ez már tiltott zóna, és alig
jut el hír hozzánk róla nagy kegyetlenségéről.
Vagy ha igen, rettegtető példaként, hogy mi is
így járhatunk, ha nem simulunk bele fennálló
világhatalom akaratába, hiszen neki
köszönhetjük itt a békét és jólétünket.
Nyomjuk el hát lelkiismeretünket, gyanakvó
természetünket, hogy nincs velünk sem minden rendben,
ne akarjunk a sarkunkra állni, bármennyire
is sarokba szorítanak, mert még gúzsba kötve
is jobb táncolni, mint ha levágják a fejünket,
elveszik az országunkat, betiltják a nyelvünket,
mint ahogy az összes szomszédunkban már megtörtént,
no nem velük, hanem a mi nemzettestvéreinkkel.
Ezért ezzel a teherrel nyomottan kell nézni
a messziről jöttre, s a felsőbbrendűnek mondott
elvekre és gyakorlatra, megőrizni magunk,
sajátos valónk, mint Pisti a vérzivatarban.[1]
Comments