Darai Lajos: Naplóbölcsességeim 1403.

1403.

Ha tele van zsúfolva a lakás mindenféle

tárggyal, könnyen megkapjuk a vádat, hogy nem tudunk

rendet tartani, ámde mi nem akarunk olyan

rendet rakni, amit megkíván tőlünk korszellem.

Ez pedig lecsupaszított falakat jelent és

nagy tágas tereket, minden leburkolva, hogy úgy

tűnik, bútor sincs, csak sima felületek, s így

üres minden, széplakási képeslap szinten.

Ehhez képest ahol többségünk él, ki van töltve

sok hasznos és kedves szekrénnyel, polccal, asztallal

és székkel, falon kis és nagy képekkel, kis szobrokkal,

mozdulni csak meghatározott irányban lehet.

Nincs baj ezzel, takarításkor elmozdítjuk az

útban lévőket, mert nem robotporszívót küldünk,

mint a reklámban, fudbalpálya nagyságú térre,

felmosást sem géppel végzünk, mint áruházakban.

Berendeztük ott életünket, ami otthonunk,

ott vagyunk otthon, hol otthonosan élünk, mozgunk,

ahol időnk nagy részét töltjük, ételt készítünk,

pihenünk, és szórakozunk is készülékekkel.

Tele a lakás és tele a lelkünk mindazzal,

amit életünk során felhalmoztunk emlékként,

figyelünk rájuk, hozzánk tartoznak, nem dobjuk el

egyiket sem, hiszen életünket tagadnánk meg.

Bár lehet, a kordivattal éppen ez a cél, hogy

veszítsük el magunkat, lelkesedésünket, és

életörömünk se legyen igazi, helyünket

se találjuk ez elidegenedett világban.

Ragaszkodjunk hát kis kuckónk teljességéhez, mert 

itt vagyunk itthon igazán, itt szoktunk vendéget

is fogadni, hogy lássák közelről, kik is vagyunk,

nem bújunk el vendéglátó hely függönye mögé. 

Nem cserélgetünk időszakosan berendezést,

mint szívünkből sem söpörjük ki barátainkat,

színültig töltjük érzésvilágukat, de még fér

bele, minden jónak tudunk helyet szorítani.