Darai Lajos: Naplóbölcsességeim 1405.

1405.

Minek is vagyunk mi társalkotó művészei:

az életünknek, vágja rá egyből megkérdezett,

és bár ez vitatható, mert az miénk egészen,

van benne valami: sok minden nem rajtunk múlik.

Ám a körülményeinkbe beleszólhatunk és

alakíthatjuk, akár kedvünkre is szerencsés

esetben, ha erősek vagyunk, határozottak,

vállaljuk a megismert sajátos irányunkat.

De ami feltétlenül a mi érdemünk lehet,

ha teljesül, és valamilyen szinten szokásos,

az a ránk jellemző világlátás ajándéka,

tudatlan eredménytől tudatos alkotásig.

Mert az is újra rágja és megemésztve nézi,

látja, élvezi vagy elveti a külvilágot,

a benyomásokat, igaz korábbi segítség

felhasználásával, aki ezt észre sem veszi.

Ám annál határozottabb lesz az álláspontja,

mennél kevésbé tudatosítja az eredetét,

hogy az nem isteni vagy természettörvény, hanem

emberi elsajátítás, elmélet, feltevés.

Merthogy az van-e a valóságban, ahogy látjuk,

arról régóta tudjuk, hogy mennyire kétséges,

sőt, hogy termékünkként kellene rá tekintenünk,

ha tudnánk, de inkább jobb felülni a látszatnak.

Az ugyanis teljes, ismerős és barátságos,

míg róla a megtervezett eszközökkel kimért

adat, mit a tudomány mutat, elidegenít,

mert arctalan, szervetlen, csak gépies célja van.

Ezért fordulunk szívesen művészetek felé,

ahol emberségünket érezzük megszépülni,

sokszorozódni, igazi végtelenség felé

behatolni a megismerhetetlen mélyére.

S felmutatják nekünk sorra, mire rábólintunk,

mert olyanok vagyunk vagy szeretnénk lenni, gazdag

lelki tartalmak tulajdonosai, amivel

valahogy örökkévalóság jön le a földre.