Darai Lajos: Naplóbölcsességeim 1409.

1409.

Megváltozik-e az emberi természet attól,

hogy a hatékonysága igen nagyon kiterjed,

túlhaladja lába lépéseinek határát,

s gondolkodásában sosem látott eszme terjed?

Válasz a kérdésben, merthogy mindeközben külső

természet változatlan marad, beszélni kezd

ugyan magáról, előbb magázódott, aztán már

tegeződve, s közben titkai vetése kikelt.

Mennél többet tudunk róla, annál kevesebbet

vélünk bizonyosnak, bonyolultság fokozódik,

s miközben az anyag legmélyére behatolunk,

eszünk felszínén sok régi rossz elmélet hódít.

Annyiféle darabra szakadt őstermészetünk

szinte, amennyi igazi felfedezést tettünk,

mindnek támadt nagy közönsége, lettek hívei,

összerendezni azokat nem akartuk, mertük.

Nem az akarat hiányzott, hanem a bátorság,

mert időközben kitaláltuk a semmit is,

megvolt a veszélye túlzó következetességnek,

kihull kezünkből a világ, maradék semmizik.

Mert valóban különböző elvek ellentmondást

hordoznak ugyan, de nem lépnek egymás helyére,

inkább gazdagítják a tudást, tapasztalatot,

ahogy rakódik egymásra életünk sok éve.

Látszólag tehát sokfélék vagyunk, változatos

képet mutatunk, aztán szeretünk átlagolni,

s az mintha változást mutatna, mert már az elit

autózik vagy repül, nem szeret kutyagolni.

Ám a lovaglás új kihívásként visszatér és

még számtalan emberi ügyesség, sajátosság,

ugyan divat és üzlet, de rámutat a tényre,

test-szervezetünk szerkezete általánosság.

Amint eszünk is már hamar kiegyenlítődik,

használni kezdjük rejtett, nem remélt rétegeit,

s bár a tartalmat az önzés félre fordíthatja,

de a tudás lesz a győztes, mindenkit beterít.