Darai Lajos: Naplóbölcsességeim 1410.

1410.

Kilátástalanság sem kell hozzá, hogy leálljon

az ember, megrekedjen, nem félúton: útközben,

nem a cél előtt, hanem mert esetleg olyat nem

tűzött ki, félvén a döntés hatalmas súlyától.

Mely alatt összeroskadhat összeomolván

a lelke, s most itt van a baj, hogy a teste nem bír

erőt adni a megszokott haladáshoz, úton-

útféken kidől, leáll, lehetetlent követel.

Azért teljesíthetetlent, mert nem mondja, mi

a kívánsága, sóvárog üresen, tétova

mozdulatokkal, mert elindulni sem tud, nemhogy

visszatérni az eredményes kerékvágásba.

Ráadásul beszűkíti a szemléletet, így

elhiteti, hogy nem számít most semmi korábbi

teljesítmény, mert attól még a jelen nem nyújthat

menedéket pillanatnyi zavar viharában.

De legalább annyi jó van benne, hogy nagyon fáj

ez az istencsapásnak sehogy sem nevezhető

állapot, hiszen magamnak kerestem azzal, hogy

hagytam kizökkenni az időt magamagából.

Kilöttyenni inkább a jóság-medencéből az

örömitalt, mit már nyugodtan sem meginni

nem tudok, sem megfürödni benne, mert

elpárolgott vagy befagyott, látszat után nyúlok.

Ez a fájdalom viszont legalább biztos pont a

megfoghatatlan akadályok között, iránya

van, hogy megszűnjön, amit a legkisebb lépés is

elősegítene, tudom: sóhajtozom érte.

Lassan veszem a levegőt, minden sejtem szívja,

a külső nyomás belsővé válik, a feszültség

átka kisüléseket villant kiengesztelten,

hogy eleget szenvedtem, pokol alján dobbantok.

Nem is a felszínre, sokkal magasabbra vágyom,

s máris elérem, bármily kicsit mozdulok felé,

mert a hit mozgat: legkisebb szikraként gyújtja fel

életem csillagának kifogyhatatlan tüzét.