Darai Lajos: Naplóbölcsességeim 1418.

1418.

Üres fejet hirdet némely valláshoz hasonló

kezdeményezés, megnyugvást ígér, ha nem akarsz

semmit, és ezt elhiteted magaddal, végsőleg

pedig örök célként is elfogadod iránynak.

A kiüresedéshez testileg is érdemes

csatlakozni, nem a teljesítmény növelésre

berendezkedni, hanem csak ellenni valahogy,

lehetőleg nem ártani ételért állatnak.

De a növényekkel mi lesz? ‒ kérdezhetnénk lecsapva a

gondolati hézagra, ami a között van, hogy

értelmet, érzelmet csak az embernél láthatunk,

mégis kiterjesztik, de akkor növénynek is fáj

a megsemmisítése, a földnek, hogy tapossuk,

a levegő is rosszul érzi magát tüdőnkben:

kegyetlen lebontjuk alkotóelemeire,

s világra jöttünkkel áttörtük a semmi burkát.

Egyoldalúságunk lehet a legnagyobb önzés,

mindent olyanként látni, amilyenek mi vagyunk,

még az sem érdekli az ilyent, hogy ellentmondás

feszül vélekedésében, világképe hamis.

Lelke mélyén tudja, hogy keveset tud arról, mit

nyilatkozatával meghatároz, földbe döngöl,

ha ellenkezne felszínességével, vádakat

fogalmaz, súlyosakat, képzelt ellenség ellen.

Nem a tényt cáfolja, ami ellen ágál, hanem

azt akarja lejáratni, aki hirdeti az

övével ellenkező állítást a világról,

annak kis és nagy összefüggéseiről bátran.

Ez a bátorság is szemet szúr, nem becsületes

képviselete alapozott meggyőződésnek,

de haszonlesésből fakadó emberárulás,

hiszen lesöpri az asztalról más tévedését.

Tragikus, hogy ez álharc közepette, mögötte

van nevető harmadik fél is, ezzel jól járó,

neki tényleg üres, mentes erkölcstől a feje,

s érdeke, hogy mi soha ne hallgassunk egymásra.