Darai Lajos: Naplóbölcsességeim 1419.

1419.

Az éberálmodás nem bűn, nem tilos, de nem jó,

mert összekeveri a fogalmakat valóság

mezejével, észrevétlen behelyettesíti

a kettőt egymással, s már nem tudja, hányadán áll.

Az álom nem valóság és a mese sem álom,

bármennyire bemesélnénk magunknak képzelet

szülte világot boldogítónak, nincs veleje

és boldog vége sem, mint van magyar népmeséknek.

Mert azok tanítást tartalmaznak, égi való

földre hozását, vagy inkább fordítva, lentieket

fellőve csillagokra, vonalat húzva rájuk,

alakzatuk hasonlítson földi szereplőkre.

Szabadjára engedett vágyakat hangoztatni

magunk felé, behatol akaratunk és erőnk közé,

csikorgatja aztán fogunk kínunkban, mint kavics

fogaskerekek között, ha megszólal igazság.

De eddig nem kell eljutni, előbb szólaljon meg

lelkiismeretünk, mikor csábít a gondolat

valami lehetetlenségre, nagyravágyásra –

hasznos tisztában lennünk vele, hogy mit érdemlünk meg.

Különítsük el tehát, amiért megdolgozunk,

és amit ajándékként, jutalomként kaphatunk,

meg a csupán szerencsének köszönhetőt, hiszen

az forgandó, rossz oldalára is kerülhetünk.

Megint más dolog a tervezés, s olyan is van, hogy

csak titokban merünk, nem korán számolni vele,

nehogy elkiabáljuk a megvalósítást, az

legyen inkább csak ráadás szokásos menetre.

És mostanra talán eljutottunk odáig, hogy

a bátorságot, a merészséget viszont tegyük

oda a nagy célok mögé, abban legyünk kitartók,

ami tehát nagyfokú tudatosságot jelent.

És megakadályozza, hogy mint üres fecsegéssel

elütött idő nem hoz a konyhára tudást, úgy

csalóka álmodozás se csaljon el bennünket

világunk legteljesebb elsajátításáról.