Darai Lajos: Naplóbölcsességeim 1422.

1422.

Senki sem sziget, vagy mindenki sziget? ‒ a válasz

egyértelmű, nem is-is és nem sem-sem keverék,

mert a testkörvonal nem szellemi határ, kapcsol

a lelkünk mindenki máshoz, aki emberként él.

Elsősorban a család szigetén élünk s halunk,

de ugyanilyen erős kötelékké válhat a

különböző közösségekhez kapcsolódásunk,

a lakókörnyezettől a nemzeti szentségig.

Eközben fel-alá jár, merül le, száll fel magas

égi útra magunkból kitörő fényes vágyunk,

hogy átfogjuk a valóságot, világunk táját,

csillagokon túli, vagy parányi végtelenben.

Ez a törekvés azonban csak elvont mezőt tud

s akar bejárni, amiről népmeséink szépen

szólnak, dalaink zengenek, nem céloz meg kézzel

megfoghatót, hanem csak a szívvel megláthatót.

Ezt a képességünket, egyedülálló saját

teljesítményünket téveszti össze kicsinyes

kaparintás ösztönné vált tévelygése, mikor

kinyújtja karját mások haszon-szolgálatáért.

És kiterjeszti azt minden határon túlra, hogy

szétszakítsa a természetes kapcsolódást,

a szerves szerveződéseket, mindenkit magába

zárva, elszigetelve, engedélyes mozgással.

Mert csak igen nagy mennyiséget felhalmozva jut

saját lakáshoz, közlekedő eszközhöz, mindegy,

milyen értékmérőt alkalmazva, egy életre

leköti megszerzése, sziget lesz óceánban.

Mert a pénztenger látszólagos, mintha mindenki

hozzáférhetne ellenértéke javaihoz,

de az korlátozott, ezért versengést szerveznek

érte, minek során a vesztesnek nem jut semmi.

Ezért kell ragaszkodnunk családi biztonsághoz,

nemzeten belül megtalálni emberi egész 

minket közvetlen érintését, emberségünkkel

szolgálva lépni egyetemes szellemi síkra.