Darai Lajos: Naplóbölcsességeim 1423.

1423.

Lelkesítő beszédet szeretnék mondani, hogy

mennyire jó érzést kelt bennünk emberségünk,

nekünk magyarságunk, de bármerre nézek, alig

látok erre érdemben befogadó szándékot.

Aki ma dicséri a világot, lehurrogják,

mert a jelen háborúkat széles vásznon nyomják

arcunkba, „ne mán, hogy te nem veszed észre! mi vagy

te, érzéketlen tuskó, megveszekedett bitang?”

Ha pedig a múltat, benne a régmúltat hozom

elő, tízezrek ugranak torkomnak, fojtogat

ez a sok félrevezető tudálékosság, sőt

fenyegetés, ha nem értek egyet tételükkel.

Történelemhamisítás folyik a mában, nem

is a múltban tehát, amikor lerakták mai

berendezkedésünk alapjait, birodalmat

raktak össze maguknak hatalmi harcban győzők.

Visszamenőleg rendezték be a történelmet

a megteremtett jelenből elindulva, mindig

talpra esve, mint a macska, erővonalakat

rajzolva felmenőiknek, szent vérvonalakat.

Mítikus isteni magasságba emelve a

kezdetet, hogy aztán már más ne férjen bele az

érdemi körbe, a más jelleg, a békés világ

legyen lenézett, a paraszt szolga, alávetett.

Az alvilágba való, aki nem emelkedhet

égi magasságokba alacsony származása

miatt, de ezt majd most áthidalja újdonászok

véleménye, hogy e hármas világ átjárható.

Így keveredik a néphatalom hazugsága

össze a közvetlen átörökített igazi

hagyományokkal, végül mégis azok javára,

akik e hagyományok szétverését intézték.

Hozhatunk ezer példát a jelenségre, midőn

éppen azok akadályozzák a tisztánlátást,

tiszta jó szándékból, akiken csattan aztán a

tudatlanságot felhasználó elnyomás-ostor.