Darai Lajos: Naplóbölcsességeim 1426.

1426.

Ahogy üres tér nincsen,

a lét kitölti magát,

lélek ül eszmekincsen,

megoszt másokkal hazát.

Bár hogy idő hol száguld,

ezt tán senki sem tudja,

belőle világ tárult,

mélységes mély a kútja.

Ha mégis megértenéd,

fordított tényből indulj,

sose rágódj kezdetén,

mindig volt, mint ma, szintúgy.

Tévedsz, hogy keletkezne,

mi nem volt, de most van,

csupán nincs felfedezve

elv-terv testtel párosan.

Ismerünk már közteset,

látásmód áthidalót,

hogy nincs test s lélek eset,

rezgés adja a valót.

De ott vagy, hol part szakad,

ha megoldásnak hiszed,

rögtön elakad szavad,

ha létmérlegre viszed.

Hisz kezdődik elölről

a megoldatlansága,

nem mondsz le anyaölről,

honnan jön fénynek árja.

Mi megvilágít időt,

teret, hogy látva lássunk,

táncol eszünk keringőt,

még mélyebbre kell ássunk.

Vagy gyengébbek kedvéért

égi magasságokba

fizetve észnek éhbért,

találva végső okra.

Vagy elnyugodva mégis

borzongó gondolatban,

hogy független lét s tézis

utóbbi fejben kattan.

S felfoghatatlan amaz,

éppen mert benne vagyunk,

szerkesztettsége ravasz,

belülre szorul agyunk.

Közben kívülre vágyik,

szemléletet nyerni,

foga törik, elvásik,

tudatlanságát perli.

Pedig tudás oly fajta,

tudható bizonyosan,

s nincs végső pecsét rajta,

fejlődik folytonosan.

Ezért se kívánjuk hát,

hogy befagyjon valahol,

engedve vészes ukázt,

uralma világakol.

Történtek kísérletek

meghatározni mindent,

s lettek gyász-kísértetek,

megcsúfolva az Istent.

Aki mégiscsak örök,

s a világ végtelenség,

hogy meddig s hogyan görög,

részben nem képtelenség.

Hanem párhuzamosság,

messzire tekinthetünk,

ha agyunkat nem mossák,

újra beszél majd egünk.

Eltölt oly teljességgel,

mitől kitágul eszünk,

egyesül teremtéssel

és koronája leszünk.