Darai Lajos: Naplóbölcsességeim 1428.

1428.

Azért szeretjük helyhez kötni az emlékezést

talán, mert hiszünk a hely szellemében, hogy ismét

és ismét előjön, ott jobban felidézhető

a megtörtént esemény, történeti súlya van.

Ez a történelem tehát nem tankönyvi eset,

nemcsak a fejben lévő gondolatban létezik,

nem is csak az elhangzó emlékbeszéd hangjában,

hanem a hely szellemeként lebeg a helyszínen.

Sőt, ha jobban belemerülünk, megemelkedik

a hely jelentősége, mert abból a földből lett

szereplőket idézünk, akiket előhívott

s feladattal látott el a táj, a hegy és a völgy.

Milyen földsugárzás érvényesülhetett akkor,

milyen összpontosulása ott isteni tervnek,

visszakövetkeztethetünk mai mérésekből,

a hatást nem lelkünkön, műszereinken látva.

És hamis homályból felbukkannak olyan jelek,

melyeket hihetetlennek tartunk igen soká,

mert ellentmondanak beidegződött tudásnak,

amit ránk erőltettek vesztes csatáink után.

S nem véletlen, nekünk mindig védeni kellett azt,

mire támadtak, mi kirablóinkat vonzotta,

nemcsak a dússá tett föld ezernyi áldása, de

a közösen bírt nagyszerű emberszerkezetünk.

Hogy lehívtuk az égből a tökéletességet,

mert akkor még azt hittük, hogy ott örökkévaló

rend uralkodik, és a csillagokra vetítve

saját jó törvényeinket, onnan visszajöttek.

Sőt, igen érzékenyen a föld mélyét is ismert

közeggé tettük, bizonyossá vált rejtelmét úgy

használtuk, ami vonzóvá tette gyakorlatunk,

s támadtak szentjeink ennek elveit hirdetve.

Nohát, mindezt nehezen lehet közvetíteni,

hogy ne csukjanak bolondok házába, vádolva

értelmetlenséggel, holott igaz értéket

képviselő múltat feszegetünk eredménnyel.