Darai Lajos: Naplóbölcsességeim 1429.

1429.

Tévedés-e kizárólag költőkre testálni

képzelőerőt, vagy azt mindenki működteti,

aki emberként él, hiszen lépten-nyomon bennünk

villódzik, zizeg, kisért képi világként a lét?

Ez utóbbi igaz, s nem szabadulhatunk tőle,

hogy gondolattá vált benyomásainkban legyen

színes kavalkád is szürke tanulságok mellé,

különösen a vágyak árnyalatai szépek.

És ha beteljesültek, emlékképek maradnak,

ha még nem, élénkítik a megszokás mezejét,

sosem látott, hallott virágokat, hangokat és

eseményeket hívnak, vonzanak szakadatlan.

Behunyt szemmel jól látjuk a tárgyakat mellettünk,

de távolra is kihat képi tájékozódás,

ha már ismerünk róla valamit, megjelenik,

mikor szó esik róla, vagy felidézzük éppen.

Szeretteink és ismerőseink is így vannak

elraktározva elménkben, jellegzetes arcuk,

arckifejezésük jön elő rájuk gondolva,

ott nyüzsögnek bennünk valahol, hogy hol, nem tudjuk.

Talán ugyanott, ahonnét találkozáskor is

kapjuk a képüket, mert tudjuk, szemünket csupán

fényingerek érik, mi rakjuk össze értelmes

egésszé és elrendezzük felidézhetően.

Így aztán néha megtévesztés áldozatai 

lehetünk, szép arcát mutatja felénk az is, akinek

rejtett gonosz szándéka van, vagy félreismerjük

a látszatra kemény vonású jószívűeket.

Vannak aztán hivatásos alakoskodók, ők

a kedvenceink, színészettel örvendeztetnek,

megélik a művészet csodálatos eszközét,

sosem magánemberként szoktunk rájuk gondolni.

És hát a játék, a jelmezbál sem csak gyerekek

izgalma, felnőttek is élvezik, mert szeretnénk

új személyiségbe bújni, legalább időnként,

de másokban élő képünktől nem szabadulunk.