Darai Lajos: Naplóbölcsességeim 1435.

1435.

Emlékszel, mikor először rajzoltál virágot,

madarat és ki is színezted, milyen íze volt,

illata, érzése, hangulata, ahogy a szín

sokkal szebbnek látszott, mint eredeti mintája?

Mert a virág ugyan pompázatos a ház előtt,

de a madár mindig elszállt, és ha letépted a

virágokat, elszáradtak, a papíron a rajz

mozdulatlan maradt, tied lehetett egészen.

Vízfesték használatról, egyéb színezésekről

is van mindenkinek emléke, de azt talán már

kevesen látták, hogy kék festéket kellett tenni

a mészbe, hogy igazán fehér legyen meszelt fal.

Hát ezért világítanak oly szépen messziről

a vidéki parasztházak, igaz, már az is csak

a múltból inkább, és falumúzeumban, hová

meghalni viszik a testét, őrizve jövőnek.

Mert ki tudja, hátha visszajön divatba az a

takarosság, amely művészi is egyben, mint a

székelykapu, a házorom díszek, jelentéssel,

legfontosabbat jelképezve, a Nap sugarát.

Mert nem tűnt el életünkből egyik régi vívmány,

eszköz találmány, elért eredmény sem, bár hogyha

nem vagyunk észnél, elfelejtünk nemcsak rajzolni,

mint ma már sokan, de még kézzel írni is betűt.

Fonni-szőni se szoktunk már, és megcsúfolása

ennek az ősi mesterségnek, amikor csupán

rongyszőnyeget állít elő a tájházban oda

kinevezett szövőnő, valójában tartozék.

Szerencsére a parázs még pislákol népünkben,

és egyre többen, hitelesebben újítják meg

a régi mesterségek űzését, s hogy jó üzlet,

nagy kereslet azt mutatja: kívánja néplélek.

Azok is tanulják, akik nem végzik iparszerű

céllal, csupán saját örömükre, izgalmasan

megvalósítva örök dicső folytonosságot,

elismerve, felidézve: mindenki alkotó.