Darai Lajos: Naplóbölcsességeim 1437.

1437.

Tévedés, hogy azt a nagyságot, amit a világ

elért, utolérhetné a gondolkodásunk, és

különösen nem a képzelőerőnk, így aztán

aki ebbe nem tud belenyugodni, hazudik.

Legelőbb magának, de aztán mások felé is,

és amit elhitt elképzeléséből, megosztja,

sőt ránk erőlteti, ha hagyjuk, de vitatkozni

nem lehet vele, hiszen neki van csak igaza.

Nekünk pedig azért nincs, mert nem azt valljuk, amit

ő, s szerinte így mi alacsonyabb szinten vagyunk,

nem tudunk felemelkedni beavatott síkra,

hová a túlvilággal való kapcsolat emel.

Ezt bennünk érzéki valósághoz való ragaszkodás

akadályozza, annak szeretnénk megfelelni

elviekben is, ahelyett, hogy közvetlenül rá

mernénk hangolódni isteni üzenetekre.

Azok jelzéseire hívja fel figyelmünket,

jót akarva nekünk e segítséggel, kijussunk

a tudatlanság útvesztőjéből, hol bolyongva

tévedésbe döngöl minket az elkeseredés.

A kiút az, amit ő hangoztat, annak vélve, 

magabiztosan ajánlgatja, örvendezve a

megoldásának, s remélve, minket is magával

ragad, de ha ellenállunk, az csak a mi hibánk.

Ebben a felfogásban tehát megelőzi az

eredményt annak kívánása, hát elfogadja,

ami eszébe jutott róla, mert hiszen hatás

alá került, nem véletlen jutott ahhoz hozzá.

Bár elég későn, de azért már felfedezést nyert,

hogy az érzékelés összhangzattanát agyunkból

meríthetjük, ahová nem gondolat indul az

érzékszervből, hanem azonos finom ingerlés

mindegyikből, érzékletüket agyhely adja, és

teszi képzetekké, velük műveletet végzünk,

s akkor visszavetülhető gondolattá válnak,

majd gondolatokat is szabályosan kapcsolunk.