Darai Lajos: Naplóbölcsességeim 1439.

1439.

Hát, az én vérszomjamra ne hivatkozzon senki,

mert nincs, még bosszúállást sem fontolgattam soha,

békés szomorúság, bánat szokott jellemezni,

ha olykor megtorlatlan igazságtalanság ér.

Még a sors igazságszolgáltatását sem vágyom,

hogy majd az kiosztja mindenkinek a magáét,

megbüntet bűnért, amit elkövetett valaki,

de rejtve maradt, el tudta titkolni, tussolni.

Inkább örülni szoktam valaki sikerének,

de ha kétes módon felkapaszkodottnak mondják,

akkor is megnézem, mennyi abból az irigység,

csak ráfogásról van-e szó, vagy tények ütköznek.

Ha törvénybe, annak van hivatalos szigora,

eljárási joga, nem fogok csámcsogni rajta,

ha erkölcsbe, felindulásom tudom kezelni,

legfőképp tanulságokat akarok levonni.

Ítélni, elítélni nagyon kockázatos, mert

ha rászokunk, igen hamar élni kezdünk vele,

gyakran előbb, mint hogy világosan látnánk, mi volt,

mi történt, s mendemonda felnagyítja a dolgot.

És kiszínezi, különben nem figyelnek őrá,

aki terjeszti és valami hasznot azért csak húzna

belőle, együttes szörnyülködést, szidalmazást

élvezve, az ártatlanság vélelmét mellőzve.

Ám ez nem jelenti, hogy bárki bármit megtehet,

mármint rosszat, rombolót, hogy fájdalmat okozzon,

vagy felelőtlen lehet következmények nélkül,

herdálhatja más vagyonát, visszaélhet hittel.

Elsősorban ő maga lesz tettének bírája,

s ha ezen már túlnőtt gonoszsága, csak közösség

erejével lehet fellépni ellene sikert

aratva, egyénileg kudarc vagy veszteség vár.

Vigyázzunk hát, hogy hangulat-, indulatkeltéssel

senki ne ugrasszon bennünket érzés-szakadékba,

hogy felhasználhassa felháborodásunkat oly

céllal, amivel egyébként nem értenénk egyet.