Darai Lajos: Naplóbölcsességeim 1440.

1440.

Akik őseink igazságosságát hirdetik,

mellette hősiességüket is hangoztatják,

hűségüket, okosságukat el nem felejtik,

s ehhez nagy térségek meghódítását csatolják.

És ehhez még a nemes jellemet adják nekik,

merthogy sok népet meg tudtak szervezni békében,

önfeláldozóan harcoltak aztán mindezért,

mégis elveszett mindenük, csak emlékük maradt.

Ha abban akad elmarasztaló beszámoló,

idegen érdek szemszögének tudják be okát,

mert még tévedésük is jóakarat mozgatta,

angyalokhoz hasonlókként kell látnunk ma őket.

Ennek a dicsőítésnek az indoka pedig

egyedül harciasságuk eredményessége,

mert kíméletlenségük nem ismert meghátrálást,

avagy csellel, ravaszsággal kerekedtek felül.

Több sebből vérzik, stílusosan mondva, ez a szép

értékelés, kapaszkodás inkább dicső múltba,

mert a jó ügy melletti kiállás nincs említve,

ami maga az élet szeretete, jósága.

Hogyha igazságot, méltányosságot keresel

benne, nem tekinthetsz el emberi összességtől,

s hogy minden rétegnek szolgálatára állván

jövő épül, senkinek bántódása nem esik.

Az is megbecsült, aki a kenyerünket süti,

elveti előtte és learatja, megőrli

a magot, amit életnek neveznek, szentelnek,

amint magukat is családuknak, nemzetüknek.

Íj- s kardgyártás, fegyverforgatás úgy illeszkedik

ebbe, mint védelmi szükséglet, s nem támadó,

hódító szándék és nyereség eszköze, ügye,

önfeláldozás becsület legmagasabb foka.

Így aztán katonák, parasztok egyforma szinten

teljesítik kötelességüket, anyák s fiúk

ott vannak az élet frontján és a csatatéren,

de legjobb szívszakasztó csatákat elkerülni.