Darai Lajos: Naplóbölcsességeim 1441.

1441.

Nincs eszményi eset, ha teljes szigorúsággal

nézzük, olyan fokon, részletességgel, amilyet

annak elvonatkoztatott mivolta követel,

felfogóképességünk messze van valóságtól.

Legegyszerűbb az egyenes vonal útja lenne,

ha tényleges kiterjedése pontokból állna,

mégpedig mindig olyan irányban, mit előzők

jelölnek ki, de ez csak elméletben lehetség.

Valójában legjobban a fénynél látunk hasonlót,

de itt sem közvetlenül, hanem csak szemünk által,

mondjuk két kerítésoszlop közé így tesszük be

a harmadikat, házfal rakáshoz zsinórt húzunk. 

Ám nagyobb, bolygónyi méretben ez már nem érvényes,

az ilyen egyenesség, dél- és hosszúsági kör

mind görbül, s bár ég felé húzva nincs akadálya,

fényútról mégis kiderült, hogy elhajlik kicsit.

Sok példát hozhatunk térből-időből, cselekvés

folyamatából, természettörvényből, erkölcsi

előírásból, hogy tökéletes megegyezés

sérül bizonyos szinten, vagy nem teljesíthető.

Nemcsak azért, mert a lónak négy lába van, mégis

megbotlik, hiszen a háromlábú szék szilárdan áll,

de nem mozog, mint a ló, a világ sem állóvíz,

és a víztükör pohárban a szélén behajlik:

semmi sem olyan egészen, amint a fogalma

jelenti, megkövetelné, hanem közelítő

módon érvényesül, elnagyoltságát megszokjuk,

üres szőrszálhasogatás figyelmeztetni rá.

Ehhez jön az emberi gyarlóság, pontatlanság,

következetlenség, különbözőség, fáradtság

ki- és behatása, hogy néha azt sem tudjuk, hol

áll a fejünk, nemhogy eszményeinkre vigyáznánk.

Kereszttűzbe is kerülhetünk, mint háborúban

megadás előtt, mikor jó cél kiold másikat,

a mérnök még tud hivatkozni mindenek felett

álló szabályra, baj, hogy pap már nem ily okra.