Darai Lajos: Naplóbölcsességeim 1442.

1442.

Kiszolgáltatottságunkat ki húzza fejünkre?

Még mindig kell menni halálos harcmezőre,

kibújni nem lehet, mert, ha van, lelkiismeret

vagy szigorú törvény visz, lehetsz fiatal, öreg.

Ott aztán talán csak pár órát maradsz életben,

csapódik lövedék, rakéta kis és nagy szögben,

lélek s test egyaránt szenved közeli haláltól,

oka, nem szabadultunk meg emberlét kufártól.

Vannak még látható és láthatatlan királyok,

akiket körülvesz sokszoros védmű, várárok,

hogy ők biztonságban megparancsolhassák,

vészhelyzetben, túlélők sokak sírját hol ássák.

Nincsen már békés hátország, mindenki megérzi,

fegyvergyártásra összpontosult gazdagság őrzi

még a társadalomműködés látszatát, kábít

indokokkal a miértről, de a nép mást áhít.

Már átalakult józan ész harci logikává,

mindenki ellenség lesz, ki nem menne sehová,

aki értelmetlennek látja egymás ölését,

nem hisz a szólamoknak, tapasztalatból ítész.

Hogy a nagy jólétet nem a háborúk teremtik,

szorgos munkával, találékonysággal özönlik

ránk az árutenger, hogy már-már fuldoklunk bele,

szennyezéssel, hulladékkal a környezet tele.

Ahol jóakarattal párosul az okosság,

rend van, tisztaság és fenntartó takarékosság,

az elmaradottságot is fel lehet számolni, 

csupán jobban kellene költségekkel számolni.

És következményekkel fényűző életmódnál,

hol kívánás ösztön kereslet szállító hordár,

odáig jut fejlett része az emberiségnek,

nem imával, űrhajóval megy neki az égnek.

E pazarlás közben milliárdok sorsa inog,

erre figyelmeztetőknek nem jut más, csak szitok,

pedig olyan helyi berendezkedés kell most már,

békés jóeszközökkel segít, rosszat kirostál.