Darai Lajos: Naplóbölcsességeim 1444.

1444.

Berendezni világunkat, kézreálló legyen,

legtöbbünknek célja, bár az is, hogy jókat egyen,

örömeredmény aztán boldogító kényelem,

lemondhatatlan lett minden összetevő elem.

Házunk kívülről szép, takaros, nem csicsa-díszes,

legföljebb ablak fölött enyhén, nem csúcsíves,

csak igen gazdagok tervezőmérnöke híres,

messze a múlt, hogy volt homlokzat jelképi míves.

Belátni a belső életre ma már nem lehet,

kerítés véd, sőt eltakar parkosított teret,

tán bentlakó sem akar mást látni, csak az eget,

nincs látványa, hogy háziasszony ruhát tereget.

De mi bent található, képes újság mutatja,

áruházi választék egyformaságát adja,

plüss vagy bőrfotelek, kanapé, eszközök zajra,

konyha, fürdő már nagyüzemi szintet matatja.

Ki se kell mozdulni otthonról, bejön a világ,

bekapcsolódás láthatatlan hulláma virág,

amit úgy szagolunk, mint a kötelező imát

mondtunk rég reggel, délben, este, kerülünk vitát.

Sőt inkább látatlanban aláírjuk a törvényt,

csakhogy elkerüljünk változás veszélye örvényt,

ezért nem keresünk soha más kiutat, ösvényt,

kicsit se veszíthessünk tehetetlenség örvén.

Benyomakodik fejünkbe gondolati restség,

ma még viszonylagos jólétünk lehet rá mentség,

mibe kerül alul, azzal nem törődik fennség,

ám örökre eltűnhetünk, ha elveszik szentség.

Vagy olyan nyomorba döntjük végtére magunkat,

hogy majd barlangot kell keresni újra lakunknak,

ezt kevesen már kiabálják, sokakat untat,

még többen istenítéletre bízzák sorsunkat.

Visszafejtendővé váljon ígéretes múltunk,

de ne dicsőséghajszolás, midőn egymáson dúltunk,

óvó előrelátás, mindig volt mihez nyúlnunk,

mentsük magunk magunktól, ideje megújulnunk.