Darai Lajos: Naplóbölcsességeim 1445.

1445.

Szépség fiatal, friss teste virágnak, gyereknek,

és a lelkük lelkünkben tükröződő boldogság,

olyanok voltunk mi is, bár már alig emlékszünk,

látványuk lebeg körülöttünk, rezgeti szívünk.

Hálaimafélét rebegünk, értük remegünk,

hogy örökre ilyenek maradjanak, őrizve

ifjúságukat, ártatlanságukat, hiszen, jaj,

mi tudjuk, mi vár rájuk, mi már átmentünk azon.

Nem is a szakadékok, honnan sorra kimásztunk,

jut eszünkbe, hanem a megmászandó hegyek, mert

a bajból ösztönösen is kilábol az ember,

de a nagy célokért megszenvedés vállalást kér.

És nem mindig kap, mert a bizonytalan eredmény

előrefurakodik, biztos érvényesülést

háttérbe szorít számvetésben, mi megelőzi

általában manapság a legkisebb lépést is.

Mérlegelni persze nevelőinkkel együttes

munkának látszik, de a szülői befolyás és

tanári vélemény sokszor erősebb gyermeki

érzésnél, kitartásnál, mit szeretne igazán.

A táncmozdulatok erről is szólnak, gazdagon

áradó lehetőségvulkánt idéznek egyre,

kimeríthetetlen kútként, kimerülhetetlen

erőként, amit a néző is megérez nyomban.

Különösen ha a mozgástervező művészi

fokon átérezteti velünk, hogy soha semmi

nem felesleges, megbánandó, semmitől se félj,

ha el kell indulni az úton, vissza is térhetsz.

A kiindulópont nem semmisül meg, amikor

elhagyjuk bizonyos irányban, ha többszörösen

használjuk, rájövünk, nem hely az, körülmény foka, 

hanem mi magunk vagyunk a legbensőbb világunk.

Belőlünk fakad szándék és kivitelezése,

cselekvés hite és lebonyolítása, zsenge

mivoltunk titokként elrejtése mindvégig a

ránk váró, általunk választott élet árjában.