Darai Lajos: Naplóbölcsességeim 1446.

1446.

Nehéz elvonatkoztatni a jelen helyzettől,

mely nyugalmat áraszt és megállapodottságot,

ami majd egykoron, tudjuk, bizonyosan megdől,

s létrejöttekor sem voltak mai szép virágok.

Ez mindenre vonatkozik, de a földtörténet

ellenőrizhetően mutatja rétegeit

születés egymásra rakódásának, vének

alul, s egyre feljebb fiatalabbakat terít.

Gurít lábunk alá szőnyegként mai talajnak,

micsoda forrongás kellett hozzá, mélységekből

feltörő különböző anyagok, forradalmak

a természetben, így kapnak nevet képzeletből.

Ámde elképzelhetetlen nagy tömbök mozogtak,

és tengeri mészkő-lerakódás megelőzte,

majd vulkánosság kiemelkedése okozhat

ily csodát, csigaházfalat hegytetőn időzve.

Mert csak pillanat a végtelenségben a nekünk jutott

idő is, melyben hosszabb s rövidebb szakaszokat

élünk át, mintha nem örökkévalóság futott

volna felénk s haladna tovább, hagyva nyomokat.

Térbeli jeleket, égi világként nézhetjük,

teremtő Istent képzelve ottani lakónak,

de aztán az egyetemességet megismertük,

s gondolatban hasonlókat látunk ott valónak.

Ránk s apró alkotórészeinkre hasonlítót,

bár a legkisebb részecskéket sosem találjuk,

nemcsak nagy, kis irányban is látunk észvadítót,

vigasz, hogy világméretezés közepét álljuk.

Innen kifelé és befelé egyformán messze

van a vége, s ami észveszejtő, hogy az nincs is,

kutatása sosemvolt bonyolult kaland, mese,

amit találunk, visszarettent, de hasznos kincs is.

Ezért lettünk mára talán ilyen sokan, okos

mivoltunk következtében, egyedülállóan

világmindenségben, feladatunk istenhonos,

élve, s hallva léténeket, megtudni, hány szólam.