Darai Lajos: Naplóbölcsességeim 1449.

1449.

Emlékezhetünk részletekre, vagy történetek,

személyek lényegére, jellemére, kétféle

módon tehát, egyik környezetünkként lesz jelen,

másik elménket gazdagítja, hogy legyen éle.

Külön-külön is szoktunk belőlük válogatni,

s amit már fejünkben őrzünk, ritkán cseréljük le

valami új benyomásra, csak ha felülmúlja

a régit, s lesz tapasztalatunk külvilág tükre.

Néha e két mód is versenyezni kezd egymással,

mit fontosabb feldolgozni látott s hallottakból,

merthogy félő, elveszünk érzéklet tengerében,

megállít a nemtudás, ha nincs fogalmunk arról.

Mert amiről nem tudunk, azt nem is érzékeljük,

így nem raktározható el emlékezetben sem,

ezért aztán meg kell becsülnünk a tanultakat,

adat ahhoz tapad, másként nem szólal meg mese.

Ha már jártál valahol, mikor kisgyerek voltál,

kevesebbet tudsz csak felidézni, mint szüleid,

akik eszük teljes erejével voltak ott,

rég, s most learatják felidézés sikereit.

Más kérdés, ha arról tudósítanak túlélők,

mikor még nem éltél, s valami jelentős történt,

ahogy ők emlékeznek, nem lesz azonos azzal,

amint iskolában tanultál történés-törvényt.

Nemcsak szükségszerű feledés, emlékritkulás

működik, de érdek-érvényesült válogatás, –

minek emléke nem marad fenn, nem is létezett,

szól az óhaj, s van aztán hamisság-toldozgatás.

Ujjból szopott, képzelgés szülte berendezése

a múltnak, sosemvolt nagy sikerek és dicsőség,

vágy vezérelte történelemalkotás, kőbe

vésés, bizonyítatlan nagyság, semmiből bőség.

Pedig egyre több valós tárgy, szellemi eredmény

nyújthat aprólékosan feltárt képet mindenről,

de fontos, hogy milyen elméleti hozzáállás,

értékelés közelít hozzá, mi áll, mi megdől.