Darai Lajos: Naplóbölcsességeim 1458.

1458.

„Hej, most puszta ám igazán a puszta” és naptár,

sosem látott elhidegüléstől üres kaptár,

nem gyűjtöget már minden ember mint méhek mézet,

kertje nincs, háza díszlet, nem gazdálkodó fészek.

Vessünk egy pillantást arra a volt gazdagságra,

ahogy parasztember egész év napjait járta,

ami megfelelt a Nap-járás tükörképének,

valós viszonyban, azaz járt érte hálaének.

Ünneplésnek nevezi a tudatlan utókor,

mindennapi teendőket megtegyenek jókor,

amivel megszentelték azokat a napokat,

s hogy ne mulasszák el, figyelték a csillagokat.

Ezernyi teendőnél is több volt a fejükben,

de nem ömlesztve, elrendezték életterükben,

hogy kellő időben cselekvést kezdjenek megint,

évezredes elődök tapasztalata szerint.

Tisztelték a felfoghatatlanul hosszú időt,

megőriztek múlti tudást, mit látszólag kinőtt

az emberiség s a természet közben levetett,

bizalom volt ez, örök visszatérésbe vetett.

Több jégkorszakot is átéltünk ezen a földön,

mert nem ragaszkodtunk megszokotthoz, nem lett börtön

az elért eredmény és azt biztosító viszony

köztünk, nem vált végzetté ismeretlentől iszony.

Ami manapság többszörösen is jelentkezik,

sokmilliárd embertárs gyakran megfeledkezik

ama tényről, hogy semmiből lettünk megteremtve,

világunkkal együtt, lépni isteni terembe.

S hogy eligazodhassunk mindenség törvényében,

megismerést folytattunk földön lenn s fenn égben,

ez itt kézzelfoghatóság és az ott fenn elvi,

a Nap növényeket, csillagég a tudást kelti.

Ne feledkezzünk meg hát arról, hogy porból lettünk,

s már tudjuk, bolygót csillagközi porokból vettünk,

igazodnunk közös egymáshoz, a természethez,

mert jövő és boldogság szerénység nélkül nem lesz.