Darai Lajos: Naplóbölcsességeim 1466.

1466.

Hogy megbirkózunk-e a megbirkózhatatlannal,

nem mindig rajtunk múlik, és főként nem másokon,

hanem a műveltségünk rejtett üzenetein,

felizzít-e bennünk szenvedélyt emberi fokon.

Azaz se nem úgy, hogy szénné égesse testünket,

se ne tehetetlenségünket fagyassza jéggé,

hanem hogy megtaláljuk az aranyközéputat,

lelkünk harmóniáját tegye égi zenévé.

Kis magátólértetődésekkel elindulva,

és gyakorolva, ismételve az unhatatlant,

majd fokozatosan hozzászokva nehézségek

legyőzéséhez, nem megismerve pokol-katlant.

Amivé vágyak hiúságot nyaldosó volta

teheti életünk, ha túl korán avatódunk

bele értelmetlenségek rosszakaratának

hínár hálójába, s megéget sok hamis lózung.

Olyan területre terelve szellemiségünk,

hol nem érvényesülhet természetes jóságunk,

magunkat áldozzuk fel hiányzó eszközökért,

de mert ez is kevés, nyakig a szégyenben állunk.

Honnan jön ez, nem tudjuk, de nem semmiből persze,

több nemzedékre visszamenőleg érvényesül

a sorsnak mondott–hazudott meghatározottság,

mitől akarat-madarunk gúzsba kötve repül.

De csak ha nincsen közbülső, lecsillapításra

rendelt intézménye fájdalom elviselésnek,

kitörő örömök kezelésének, magában

állóvá téve, szülve sirató- s hálaének.

Egyik jó alkalmak elmulasztásának gyásza,

másik sikerünket tartósító óvatosság,

s van még a tánc is, kifejezni magunkat szépen,

mozgásba feledkező mérhetetlen orvosság.

Mindennek mögötte tehát káros visszaélés

terjeszti nyomorunkat, legyőzhetetlenséget

kényszerítve közénk jelenünkben, holott az majd

életünk múltával Istenhez visz, üdvünk végett.