Darai Lajos: Naplóbölcsességeim 1467.

1467.

Egy régi emlék itt van, s ha nem csoda ez, mi más?

Fellobbant érzelmi lángot bármily régi imázs,

mit megelevenít valami elvont képesség,

nem valóság, de kellemes világ, hogy jól essék.

Ahogy annakidején történt, ha nem borzalom,

megidézése, mert az esetben nincs nyugalom,

megrázkódtatás megismétlődik, de a szépség,

jóság, kellem újra élményt teremt, semmi kétség.

Kellene most már példákkal előhozakodnom,

de minden annyira személyes ezen a fronton,

hogy megosztani még most sem merném sokak miatt,

s amúgy minden ilyet átélnek más emberfiak.

Például a szerelmet-kóstolgatás esetét,

miről hallottunk ugyan, de csak hiányos regét,

és amikor a tettek mezejére léphettünk,

magunkat is megleptük, mennyi sok mindent mertünk.

Olyanokat, amiről álmodó eszünkben sem

gondoltunk előtte, velünk megtörténhet menten,

mert valami hosszadalmasságról álmodoztunk

előtte, próbáról, s hogy áldozatot kell hoznunk.

Aztán már csak érett fejjel gondol rá az ember,

hogy a természet ereje olyan, mint a tenger,

ha felkorbácsolódik, eláraszt parttalanul,

utódok, miért fiatalság ilyen hamar tanul.

És említhető gyász is, halállal találkozás,

rokonért, ismerősért szólt temetéskor fohász,

s bár nem emlékszünk már minden egyes temetésre,

vannak olyanok, nem törlődik ki az emléke.

Van, mi könnyen, van, mi nehezen előhívható,

hogy honnan, arra válasz nehezebben adható,

mint hinnénk, annyira nem tudjuk a valós forrást,

de gyakoroljuk, s ha megkopik, kezdjük a morgást.

Mert magát az életet látjuk így lecsökkenni,

minek okát az öregedésre szokás kenni,

ám, bár meglepő, de fiatal is emlékből él,

megelőző pillanatból kovácsol észtőkét.