Darai Lajos: Naplóbölcsességeim 1469.

1469.

Nem végigmegyünk az életúton, hanem mindig

valahol tartózkodunk rajta, oly állapotban

éppen, akinek érezzük magunkat, miután

öntudatra ébredtünk szeretet-segítségben.

Emlékezni szinte mindenre tudunk, de első

éveinket elfeledjük aztán, ha már beszéd

mondja meg, mit élünk át, mi történik és

kikkel, hol vagyunk, mi a szerepünk, miért élünk.

Mozog körülöttünk az életvonat, felülünk

rá és leszállunk róla, virágos mezőn megyünk,

hegyet mászunk, vagy városok rejtelmeibe úgy

merülünk itthon és külföldön, mint az utazók.

Észrevesszük a szépet, örvendezünk látványnak,

embereknek, akik hasonló életet élnek,

de másként, megismerjük nemcsak a természetet,

hanem az emberalkotta világot is bátran.

Talán eleinte titkolták előlünk rútság,

szenny és iszonyat valóságát, háborús helyzet

romlottságát, gyászát, de aztán belemerülve

a tanulmányokba, feltárultak e bugyrok is.

Hogy nem minden és mindenki válik javunkra, nem

szerethetnek ugyanúgy, mint szüleink, testvérünk,

rokonunk, barátunk, ismerősünk, a tömeget

alkotókkal nincs semmilyen személyes kapcsolat.

Hogy meg kell becsülnünk, amihez hozzájutunk, mert

csak az a miénk, ami közvetlenül érint, és

ha képzeletben kiegészítjük birtokunkat,

az nem azonos a rendelkezésre állóval.

Így aztán képzelet és valóság összeállhat

ugyan világunkká, de annak tevékenysége

is tudatosítandó, a szerencsés esetek

és baj beütése, helyén kell kezelni mindent.

Felismerve és feltérképezve azt az elvont

tájat és népet, amely hazánkként, nemzetünkként

főszerepet kap életünkben, tárgyi s szellemi

keretet nyújt érdemért és érdemtelenül is.

Alkotó elemeit használjuk, gyakoroljuk

és alkotjuk is közben, nyelv és tudás értelme,

eredménye ilyen nagyobb összefüggésben lesz

értékes, amint életutunk visszatekintve.