Darai Lajos: Naplóbölcsességeim 1473.

1473.

Fordul a világ, fordul a sorsunk, nincs megállás,

változás szele fúj, megy keletkezés, elmúlás,

erre gondolunk, ha magunkkörülre tekintünk,

de magunkba nézve sokkal másabb képre lelünk.

Nyugalom és változatlanság alapállásunk,

nincsen szélkakas-forgandóság kényszere rajtunk,

még mikor növésben voltunk, az is lassan történt,

aztán nagyok lettünk, nem emlegettek már törpét.

Igazából környezetünk is megállapodott,

a ház, hol felnőttünk, nem szokatlanságot adott,

hanem ismerős, barátságos volt minden sarka,

kívülről egyszerűsége biztonságos volta.

Mint ahogy a testünk magátólértetődően

sajátunk, használt tárgyaink közelsége hűen

szolgál bennünket, ruhánk mintha a bőrünk volna,

süvegünk, sapkánk ritkuló hajunkat pótolja.

Szüleink amióta ágyunk fölé hajoltak,

a bizalom eleven szobraiként szolgáltak,

kisebb és nagyobb testvérek is állandóságot

jelentenek számunkra, örökléti családot.

De amint kimozdulunk otthonról vagy hazulról,

már nem oldalra nézünk, fölülről vagy alulról

látjuk az embereket általunk túlhaladott

vagy nem ismert dolgokkal, van, mi még nincs, s mi halott.

Múltat tanítanak és jövőt idéznek meg ők,

akik nagyon mások, mint mi, javunk hasznát lesők,

álljunk bele valami előregyártott sorba,

nem bírálhatóként eleve elrendelt sorsba.

Hol minden ellenünk szól, nincs szabad akaratunk,

egyéni személyiségünk rejtekező tabunk,

sokként zúdul ránk a sokaság sokszínűsége,

megingathatatlan lelkünk marad énünk őre.

De csak ha kitartunk régi álláspontunk mellett,

ami még bennünk ősszívünkként kattog és berreg,

hogy az életet magunkért úgy kell együtt élni,

ne kelljen a változástól állandóan félni.

Az csak ránk erőltetett megtévesztés álhite,

mindig valami távoli érdek káros ügye,

a közeli, kézzelfogható tesz csak boldoggá,

szervesen adagolva emel sokunkat naggyá.