Darai Lajos: Naplóbölcsességeim 1474.

1474.

Az élet örömeihez szeretet visz minket,

közelebb és bele a közepébe, ne legyünk

félelemben, enyhüljön, ha van bennünk fájdalom,

besöpörhessünk elismerést, szerelmet, mindent.

Azaz úgy érezzük, miénk a világ, nincs távol

tőlünk semmi, ami értéket hoz létre, teremt,

és hatástalanná teszi a támadásokat,

örömforrásunk nemcsak rövid, de hosszútávon.

Ezt a tapasztalat teszi meggyőző érzéssé,

szeretetlenségben nem nő be a fejünk lágya,

azon keresztül érzelmi gyengeség van nyitva

szeretetéhségből fakadó, keltett rossz vérre.

Nem túlzás, a természet sem közömbös ez ügyben,

s főként nem ellenünkre vannak káros hatások,

melyeket elkerülhetünk, s élvezzük az élet

áldását, látjuk a virágot bimbózó rügyben.

Akkor mégis, miért nem szeretet uralkodik

kemény hatalmi szigor kegyetlensége helyett,

hogy-hogy a büntetés lett a szabályozó eszköz,

megértő segítség erőszakra támaszkodik.

Az ok csakis a közösségek felbomlasztása

táján keresendő, hol előbb szeretethiány

jelentkezik mindenkinél, s később keveseknél

valamilyen álságos haszna, sötét hatása.

Lelki tényezőkben csapódott le az elnyomás,

külön-külön szenvedjük összetartozásunkat

felszámoló különválás kényszerét, haladás

szolgálatát, eltávolodva szülőktől korán.

És szülőháztól, mely már lehetne emeletes

régóta, vagy földszintesen nagyobb, hogy elférjen

benne a nagycsalád, mely szinte tiltott fogalom

lett, nehogy kedvet kapjunk rá, hisz emlékezetes.

És az érzésvilág is óhajtja még mindegyre,

s abban a képzeletben szereteté főszerep,

ráadásul takarékosabb érdekközösség

működése önellátóbb, nem vár külső kegyre.

Egymás melletti kedves, békés szorgalmatosság,

közeli minták követése jellemzi, hajtja,

s kimarad belőle egymás legyőzése, hiszen

az rombolással jár, emez épüléses ország.