Darai Lajos: Naplóbölcsességeim 1484.

1484.

Életünk sok mindennek a tükre, nemcsak jelen,

de múlt is fürdik benne, körülményeinket a

történelem faragta ércszoborrá, annyira

keményen, változatlanul érvényesek tovább.

Esetleg tovább, mint kellene, idejétmúltak,

és a másik véglet, hogy még nem életrevalók,

koránjöttek, kiforratlanok, vagy csak egyszerű

szerencsehiányosak alapozást tekintve.

Mindkettőtől szenvedünk, mert a határ jó–rossz

között itt nem mélyponti átmenet vagy magasság

elérése, hanem csatlakozásunk állapot-

halmazokhoz, hol van előrelépés, vagy még nincs.

Elemzésben persze különválnak tőlünk ezek

a külső adottságok, mintha igaz lenne, hogy

azok tőlünk függetlenek, azokról nem tehet

az ember fia, akaratlan, hová születünk.

És az sem áll meg, amit a csillagjóslás mutat,

az égi utat „lefelé jövet”, bolygók közt úgy

lavírozva, ahogy lehet, s még az sem véletlen

eszerint, hol pottyant ki méhéből a lét anyja.

Mintha ő nem is a mi szülőnk lenne, hanem a

mindenség eszköze, és a meghatározottság

így nemcsak testi mivoltban öröklődik, hanem

a lelkiek terén is, égi összefüggésből.

Hát nem, ez éppen fordítva van, ilyet mondani

lelki örökítésből tudunk, égre vetítve

a gondolatokat, a mondatok és szándékok

mintha onnan köszönnének be, sőt mi magunk is.

Ám nem onnan, hanem a földi hosszú időből

jönnek elő, vissza a létezésbe, bár aki

kitalálta őket, már régen porrá lett, mégis

virul annak a jó tapasztalatnak hatása.

De nem csak csupa jó van, sőt többnek látszik még ma

is a rossz következmény, mit régi harcos világ

ide görget maga előtt még mindig, táplálva

a sorsunk számára kiosztó mivolta létét.

Ez ellen kell tennünk, megakasztva történelem

kerekét, ha kell, vagy lendíteni rajta, hogy úgy

alakuljon újjá az élet, hogy mindenkinek

jó legyen, mennyire lehet, ne csak egyeseknek.