Darai Lajos: Naplóbölcsességeim 1485.

1485.

Sokkal több közös van bennünk az állatokkal,

mint gondolni véljük, pedig ennek kultusza van ma,

de oda teszik az azonosságot, ahol nincs,

és nem kap elég hangsúlyt a lényegi különbség.

Alapközösségünk a növényekkel is fontos,

fényhatást tudnak számunkra közvetíteni oly

erőforrásként, ami nélkül nem lenne testi

működésünk sem, nemhogy értelmi képességünk.

Az egész létezés célszerűnek látszik nekünk,

már élet „alatti” elemi szervetlen szinten

is, ám ahol, igenis, minden nagyon szervezett,

sőt, atomokon belül szintén ugyanezt látjuk.

Ebből kiemelni érzelmi-értelmi állat-rokonságot

velünk, nem kisebb túlzás, mintha a sejtjeinkben

dúló folyamatokat a társadalmi élet

történés-eseményeihez hasonlítanánk.

Ember-mivoltunkat ne hamisan illesszük a

természeti létezésbe, hanem valóságos

érdemünk szerint, azaz a teremtés tetején

van a helyünk, koronájaként hagyományosan.

Amint az istenképzet lehetővé tette jól

értékelni magunkat, mindenek fölé az ész

tekintetében, de annak terén végtelenbe

futó gyarapodással, mi Istenben már megvan.

Aki az egész világnak célkitűzőjeként

felfoghatatlanná nagyított képzetünk nyugvó

pontja, hiányosságaink kipótlója, nem kis

tökéletlenségünk örök kiegészítője.

De ahogy helytelen volt a megkülönböztetés

alávetett nép és alávetők rangját

hamisítva alacsonynak és magasnak, úgy lesz

helyes ennek kiemelése ember s állat közt.

Könnyen beláttatja velünk épp istenkép-hiány

utóbbiaknál, – és az nevetséges, hogy ez az

ember lenne nekik –, de Istennek se szabadna

emberi tulajdonságokat oly könnyen adni.

Mert félrevisz alább adni saját lehetőség

csúcsainkat, mint akik közelítik, vagy értik

az isteni szándékot magukban megnyilvánulva,

de ragaszkodnunk is kell eme eredményünkhöz.