Darai Lajos: Naplóbölcsességeim 1489.

1489.

Mint a tengerfenéken alapozódó hegyek

csúcsa kibukkanhat valamennyire a vízből,

és szigetet alkot aztán a jelen világban,

úgy merül fel létezésünk múlt mély tengeréből.

Amit hiszünk, tudunk belőle, igen kis arány,

elszigetelt eredmény, vagy éppen nagy hanyatlás,

de nem látunk le a dolgok valós gyökeréig,

sok emberi szorgalom összeadódásáig.

Főként nem ismerjük régi idők emberének

szándékait, mai és belátott idő képét

vetítjük vissza, tévedésünk nagy arányú,

sokkal-sokkal többről nem tudunk semmit, mint igen.

És mivel visszafelé göngyölítve szőnyegét

az emberiség életének egyre nagyobb számú

tömeggel kellene valamilyen műveletet

végezni, ennek lehetetlensége elismert.

Ám csak józan tudós körökben, de nem vallják be

még maguknak sem, akik hivatalt viselnek,

illetve azt úgy értelmezik, gyakorolják, hogy

felsőbb állásukban felsőbbrendűséget vélnek.

Olyként, mint a jelenben sincs megkérdezve az a

nyolcmilliárd ember, akinek a sorsáról szűk

réteg nem lehetne hivatott dönteni, mégis

így történik, s a félrecsuszamlás veszélye nagy.

A párhuzam bizonyosan fennáll, amint mindkét

területen vele szembefordulás igénye

szintúgy, és teljes mértékben egyiktől függ másik

megoldása, ha itt sikerül, ott is menni fog.

És visszacsatolható lesz, ha a múltról többet

tudhatunk meg, mikor a mai érdekszorítást

lehántja magáról az őszinte érdeklődés,

tiszta kíváncsiság, s nem tartjuk magunkat többnek.

Jobbnak se, mint akik jóval korábban előttünk

éltek, dolgoztak, megpihentek, szerettek, féltek

valamitől, megnyugtatták magukat, ellenszert

találtak bajaikra, feltaláltak újakat.

Sok tanulság mutatkozik máris, ha nyitott a

szemünk, szívünk a régiek felé, ők itt vannak

bennünk, emberségünkben, s jobbak leszünk, ha többet

tudunk meg igaz mivoltuk mindennapjairól.