Darai Lajos: Naplóbölcsességeim 1490.

1490.

Baráti szavaknál van-e értékesebb, nem kis

agytornával cáfolható, de lehet, hamisan,

mert itt az érték fogalma legmagasabb rendű,

semmilyen már szóbeliség nem érhet fel hozzá.

Hozzáértés például lehetne ellenvetés

érvényes szempontja, de a szakmaiságon túl,

ami ránk vagy tudásunkra vonatkozik, kell még

személyiségünk ismerete is a véleményhez.

Azt pedig még a lélektan művelőjénél is

jobban látja, érzi, hisz átéli velünk a

barátunk, közös a sorunk, amennyire lehet,

részt veszünk egymás öröme-búja válaszában.

És más, ha valakinek hasznára vagy kárára

vagyunk, biztosan elfogultan fog hozzánk szólni,

érdemtelenül dicsér vagy nem ok nélkül bírál,

de szavainak semleges igazsága nem lesz.

Amikor meggyőzni akarnak bennünket bizonyos

törekvés mellé felsorakozni, vagy adományt

várnak tőlünk valamilyen célra, felfokozott

beszédmód eltakarja tőlünk a valóságot.

De hát, ott vannak a tanárok, tudósok, ők nem

kevesebbet érnek, mint a tanulatlan barát,

szól az okoskodás, ám ebben is van túlzás, mert

az ember valamiképp mindig egy barátjával.

Együtt fel is dolgozhatják külön-külön szerzett

ismereteiket, s ilyenformán munkatársi

barátkozásra is látunk példát, tanítványát

is annak tekinti, bár előrébb jár a mester.

Szüleink nem barátaink, annál sokkal jobban

aggódnak értünk, széltől is óvnának, féltenek

az élet viharaiban, ahelyett, hogy velünk

megbeszélve közösen juthatnánk győzelemre.

S a gyermekeink ugyanezért nem barátok, sőt

ők meg visszafele tekintenek ránk, szeretet

mellett még szigorúbb kívánattal, mint mi rájuk,

hogy vigyázzunk magunkra, hiszen öregek vagyunk.

Megbecsülendő tehát a baráti szó, még ha

ritkul is évek számának növekedésével,

de már sokszoros jelentéssel bírnak maguk a

barátok, ők jelenünk s múltunk párhuzamai.